Századok – 1941

Történeti irodalom - Depner; Maja: Das Fürstentum Siebenbürgen im Kampf gegen Habsburg. Ism.: Benda Kálmán 304

288 TÖRTÉNETI IRODALOM 308 D. szempontjainak, eredményeinek hibáit nem egyben kimutathatnánk, de azt hisszük, magyar olvasók előtt erre nincsen szükség. Csak néhány megjegyzést kívánunk fűzni könyvéhez. A történet látszólag valóban Esterházy Miklósnak ad igazat, de csak ha kívülről, politikai és hatalmi síkon nézzük a magyar multat. Hiszen már sokkal előbb Fráter György, majd Bocskai István is megindultak ezen az úton, és rá kellett jönniök, hogy nem érhetik el rajta az új Magyarországot. A Habsburg-ház nem tartotta érdekének a magyarság felkarolását, a magyar törekvések csak gátolták nyugati terveit, s ha D. nem kívülről nézné a nemzet történetét, azt is észrevenné, hogy a felszabadító hadjáratok nem azért indultak meg, mert a császár a magyar sorsot akarta ezzel megváltani. Nem is a magyarságot szabadították fel, csak Magyarország területét, s a magyarság nem ok nélkül ragadott fegyvert kétévszázados pusztulás után mégegyszer Rákóczi Ferenc vezetésével. Ha belülről nézné multunkat, azt is meglátná, hogy Erdélynek nemcsak az új magyar állam felépítése volt a célja. A Bocskaitól kijelölt hivatás talán keserűbb, talán kevésbbé mutatós -—- érzik rajta, hogy az, aki megszabta, nagyon tisztában volt a magyar sors súlyával —, de legalább olyan magasztos. Ε szerint Erdély hivatása az volt, hogy ,,a két hatalmas császárok között elfogyott magyar nemzetségnek minden javát és megmaradását szolgálja", hogy legyen „legerősbb paizsa az mi nemzetségünk megmaradásának", amelyikből „várhatjuk azután örökös megtartását egész nemzetünknek". Ezt a hivatását Erdély mindvégig betöltötte. Elég arra emlékeztetnünk, hogy, ha Bethlen és Erdélye nincsenek, a magyarságot semmi sem menthette volna meg a csehek sorsától. És bár D. véleményében a kis államok létjogáról nem osztozhatunk, azt hisszük, ezek után még az ő elvi alapján sem mondható az, hogy a fejedelemség léte „erkölcstelen" volt. Kívülről végignézve? a magyar állam ezer évén, Erdély könynyen gondolható csak epizódnak, amelynek a jövő alakításában nem volt jelentősége. De aki belülről, a magyarság szemével nézi a történetet, meg kell hogy lássa, olyan epizód volt ez, amelyik ha nincsen, ma talán Magyarország sincsen. D. azonban munkájában nem a magyarságot, még csak nem is Magyarországot tartja szem előtt, hanem a Duna-medencét, amelynek egyesítését minden eszközzel véghezvihető, szent német feladatnak rajzolja. Az a kérdés fel sem vetődik benne, hogy ha a Duna-medence egységének ára a magyarság számára nemzeti létének feladása volt, egyáltalában kellett-e ilyen áron ez az egység a magyarságnak. Vájjon nem állították-e. a Habsburgok olyan alternatíva elé a nemzetet, hogy ez — ha egy csöpp élstösztöne maradt — kénytelen volt inkább a lehetetlent is megkísérelni, nemzeti jövője érdekében királyával is szembeszállni ? Pontokba szedve bizonyítja, hogy a Habsburgok nem a németség érdekeit képviselték, szemük előtt mindig csak a Duna-medence, az összbirodalom érdeke lebegett, s megrója a magyarságot, hogy rövidlátóan saját jövője ellen rántott kardot, amikor a Habsburgokra támadt. Szemléletének itt is az alapja hibás : azt hiszi, hogy az