Századok – 1941
Történeti irodalom - Ligeti Lajos - 290
288 TÖRTÉNETI IRODALOM 290 Fettich Nándor a régészeti leleteket gazdaságtörténelmi és fémművességtörténelmi háttérbe állította s nem állapotszerűségükben, hanem fejlődési értelmükben magyarázza (A hunok régészeti emlékei, 227—264. ].). Eckhardt Sándor Attilának és hunjainak a magyar és az európai népek történeti tudatában kiformálódott képét gyűjtötte és dolgozta fel nagy összehasonlító anvaggal (Attila a mondában, 143—216. 1.). A dolgozatokból két, eléggé eltérő művelődés képe bontakozik ki éles és részletes megvilágításban : a hiung-nuké és az európai hunoké. A kettő között néhányszáz év különbség van időben s jó néhányszáz kilométer földrajzi távolságban. A hun-probléma egyik sarokpontja éppen ennek az időbeli és térbeli távolságnak áthidalása. Ezzel a kérdéssel Ligeti Lajos külön dolgozatban foglalkozik (Attila hunjainak eredete, 11—30. 1.). Az őstörténetről — szerinte — a nyugati források, az eredetmondán kívül, nem mondanak semmi kiaknázhatót. Deguines hiung-nu = hun azonosítása erősen begyökerezett a tudományos világban. L. sorra veszi az azonosság bizonyító érveit. Alaposan szétboncolja Hirthnek a Szu-tői követjárásra vonatkozó és perdöntőnek állított adatát. Hirth időrendje szerint a hiung-nuk 355 táján foglalják el A-la-nat s így eredménye egybevág a nyugati forrásokkal. L. ezzel szemben megállapítja, hogy Szu-tő (Szogdak) lakói ebben az időben az iráni nyelvet beszélő szogdok voltak, akik éppen ekkor jutottak politikai jelentőségre, s így a kínai feljegyzésekben erre a területre tett hiung-nuk éppen olyan irodalmi archaizálásnak vehetők, amilyet a hagyománytisztelő nyugati íróknál is számtalan esetben megfigyelhetünk. A hiung-nu = hun azonosítás következő érvcsoportja a földrajzi irodalomra (főként az Agrippa és a Szent Jeromos-féle térképekre) támaszkodik. Ezeket az érveket L. erős kritikával elégteleneknek mondja. Ugyanígy eredménytelen volt Hirthnek a fiktív hiung-nu és a fiktív magyar fejedelmi listát (Turóczinál és a többi krónikáinkban is) egyeztető kísérlete és Csang professzornak a baskírokon és a magyarokon keresztül való levezetése. Az utóbbi ugyanis eleve felteszi az azonosságot s így bizonyítása önmagára hajlik vissza. L. röviden tárgyalja azután azokat az elméleteket, melyek a hunokat Kelet-Európából, vagy a Kaukázusból származtatják és a kutatók érdeklődési területe szerint hol finn-ugoroknak, hol pedig szlávoknak vagy kaukázusiaknak stb. tartják. Adatrostálása végén, az eddigi elméletek mélyreható bírálatán és adataik elégtelenségének világos bizonyításán kívül, nem kapunk megnyugtató választ a felit említett idő- és térbeli hiatus áthidalására vonatkozólag. A hiung-nu = hun azonosságot azonban L. mint a legvalószínűbb feltevést elfogadja és további mondanivalóit erre az alapra építi. Ezen a területen tehát még sok a tisztázni való s ezt a munkát annál is inkább el kell végezniök a magyar kutatóknak, mert éppen a néhány tisztázatlan század alatt játszódott le a hunok életének legérdekesebb fejezete, a szinte teljesnek mondható átalakulás. Ezt az időt az eddigiek szerint, úgy látom, négy
