Századok – 1941

Értekezések - MADZSAR IMRE: A történetítrás természetéről 1

Ifi MADZSAR IMRE bámulatos ösztönösséggel, sőt találékonysággal alkalmazkodik hozzájuk és a mindenkori helyzetekhez, de sokat emlegetett .,értelmessége" ellenére sem teszi sem őket, sem önmagát igazi, öncélú ráeszmélés és fogalmi gondolkodás tárgyaivá. Sem a tárgyat és annak lelki képét, sem pedig az egyes képeket nem különíti el igazán és élesen egymástól, hogy ekként rögzítve és megragadva őket, minden gyakorlati érdek nélkül eszmélkedhessék és gondolkozzék róluk. Ugyanígy nem gondolkozik a dolgokkal szembehelyezett saját magáról sem, s ezért nem emlékezik e szó igazi értelmében, azaz nem gondol vissza tudatosan a saját életének emlékképekben nyilvántartott korábbi eseményeire. Az emlékezés nem csupán általában a múltba, de a saját egyéni multunkba való visszavetítést jelent : nemcsak tudatosságra, de öntudatra is szorul. Ezek alapján úgy látszik, hogy az állatnak valódi emlékképeket nélkülöző lelki életét Nietzschével minden múlttól megfosztva a puszta pillanatra kell korlátoznunk.1 A békésen legelésző nyáj teljesen a pillanat változó benyomásainak adja át magát, a mindenkori jelen kurta pórázára van fűzve élete. Mi a tegnap vagy a holnap, nem tudja. Csak feledni tud s éppen ezért boldogabb az embernél, mert nem cipeli gondtelten a mult terhét magával — mordja Nietzsche. Ennek a találó, de azért ismét túlzottan éles jellemzésnek költői fordulatai mögött fontos hiányokra kénytelen rámutatni a tüzetes nyomozás. Mindenekelőtt azt fogja mondani a szigorú bíráló, hogy az élethez Nietzsche szavai szerint is élmény szükséges. Annyiban élünk, mert megélünk valamit, s bármily rövididejű is az a változó benyomás, amely mindenkor hatalmában tartja az állat vagy az ember lelkét, mégis tartalom, amelynek időtartama van. Már pedig az idő a múltból a jelenen át a jövőbe való haladás, vagy, ha úgy tetszik, a jövőnek mindenkori jelenünkön át a múltba tűnése. Az állat tehát nem a pillanat matematikai időpontjában él. nem abban a pontos értelemben vett jelenben, amely Aristoteles szerint sem más, mint tartalomnélküli 1 A fenti soroknak és az állatok lelki világának egy kiváló ismerője joggal élezte különösnek, hogy Nietzschének az akol falai közé s a legelő körére szorított juh a példája, mintahogy Schopenhaueré a kutya, Klagesé pedig (Der Geist als Widersacher der Seele, 1929, I. 370. 1.) a legelő tehén. Mind domesticált élőlény. Vájjon szerencsés dolog volna-e az ember horizontját a börtönbe zárt rab lelki világával jellemezni ? A három bölcselő közül a legutolsó valóban érzi ezt : őnála nem is hiányzik a kiegészítés, t. i. a tágas égben otthonos ragadozó és vándormadarakra való hivatkozás. Mindez azonban nem érinti az állat képalkotó, objektiváló és multat e'gondoló tehetségének kétségtelen hiányát.