Századok – 1941

Szemle - Stanojević; Stanoje: Istorija srpskog naroda u srednjem veku. I. Ism.: Hadrovics László 210

SZEMLE 211 Beograd 1937. Srpska Kralj. Akademija. 83

ő,390 1. — A java férfikorban elhányt szerb történetíró utolsó, posthumus munkája ez a könyv, bevezető kötete az általa tervezett részletes szerb középkori történetnek. Már az első kötet második része sem készülhetett el, s így ez a könyv kevesebbet nyújt, mint amennyit címében jelez. A forrásoknak inkább csak külső történetével ismerkedhetünk meg ; igazi ismertetésüket és kritikájukat a második rész adta volna. Ennek megfelelően e könyvnek inkább csak általános tájékoztató jellege van, alig lehetne belőle a középkori szerb történelem forrásaira nézve rendszeres ismereteket szerezni. A szerző főcélja az volt, hogy ismertesse a szerb források lelőhelyeit, a különböző magángyűjteményeket és nyilvános levéltárakat, az ezekben történt tudományos kutatásokat, s ezzel kapcsolatban mintegy a forrásfelfedezés történetét vázolja. A legrészletesebben a raguzai levéltár, mint a szerb források leggazdagabb lelőhelye és az Athos-hegyi kolostorok kerülnek ismertetésre. Raguzával kapcsolatban a szerző csupán a szakirodalomra támaszkodik, mert amint azt az előszóban Radonic J. megjegyzi, ő maga sohasem végzett ott kutató munkát, aminthogy a levéltári kutatás egyáltalán nem volt szívügye. A levéltárak és kolostorok anyagának ismertetésén kívül vázolja az eredeti szerb források iránti érdeklődés történetét, főleg a szlovák származású Safárik József és a szerb Karadzié Vuk működését, majd minden átmenet nélkül egy hosszú fejezetben (258—309. 1.) a szerb történeti emlékek és írott források történetével foglalkozik, ami voltakép nem más, mint a legkülönbözőbb módok (tűzvész, lopás, háborús rongálás stb.) bemutatása, ahogy ezek az emlékek és források századok folyamán veszendőbe mentek. Egy aránylag rövid fejezet tárgyalja a különböző oklevélkiadásokat, amihez minden összefüggés nélkül csatlakozik egy fejezet a szerb irodalmi és tudós társaságok forrásgyűjtő tevékenységéről, s végül a szerb forráskritika történetének rövid vázlata zárja be a könyvet. Amint ebből a vázlatos tartalmi felsorolásból látható, az egész munka beosztásában alig-alig lehet valami rendszert felismerni, s ez bizonyára azzal a nagy sietséggel magyarázható, amellyel S. dolgozott. Ahogy a könyv egyes fejezetei semmikép sem illenek össze átgondolt rendszerbe, ugyanúgy maguk az adatok sem alakulnak az előadásban egésszé, hanem megmaradnak egymás mellé rakott idézetek és kivonatok halmazának. Az ilyen előadás természetesen fölösleges ismétléseket hoz magával, mint pl. a 72. és 83. lápokon. De maguk a felsorakoztatott adatok sincsenek valami magasabb szempont szerint összeválogatva vagy megrostálva, s az olvasónak az az érzése, hogy a szerző leírt minden adatot, amit céduláin talált. Az adathalmazból pedig aránylag kevés, aminek fontossága van. így pl. az Athoshegyi kolostorokban történt kutatások részletes felsorolásából megtudhatjuk, hogy egy-egy utazó hány darab kéziratot látott a különböző kolostorokban ; erre egy kézikönyvnek szánt munkában alig lehet szükség. Hasonló eljárást követ (t. i. tisztán a külsőségek részletezését adja) a szerző az oklevélkiadások történeténél is. Behatóan ismerteti pl. a Karano—Tvrtkovic-féle oklevéltár történetét, a keletkezése körüli bonyodalmakat és polémiákat (313—323. 1.), de arról egy szóval sem emlékezik meg, hogy mennyiben jelentett a munka a maga idejében tudományos nyereséget és mennyire használható ma. Ilyen külsőségekben merül ki általában a többi oklevéltár ismertetése is, s ezek közül éppen a Magyarország és Szerbia középkori kapcsolataira vonatkozó Thallóczy—Áldásy-féle forrásgyűjteményt hagyta ki, pedig ezt már Jirecek K. is lépten-nyomon idézi közép-14'