Századok – 1941

Szemle - Schneider; Friedrich: Die neueren Anschauungen der deutschen Historiker über die deutsche Kaiserpolitik des Mittelalters. Ism.: Guoth Kálmán 212

212 SZEMLE kori szerb történetében. A tartalmilag rendszertelen munkának stílusa is magán hordja a sietség nyomait. Ha az olvasó nem is támaszthat egy tudományos mű írójával szemben szépírói igényeket, az olvasható stílus elemeit megkívánhatja tőle. A szakirodalomból készített kivonatok puszta egymásutáni felsorakoztatása nem eredményezhet élvezetes stílust, s ehhez járul még a tulajdonnevek állandó szükségtelen ismétlése. Pl. az orosz Barskij utazásaival kapcsolatban hat oldalon nem kevesebb, mint hatvanszor ismétli ezt a nevet (46—51. 1.), ami természetesen sivár egyhangúságra vezet; hasonlóan sűrű a névismétlés az orosz Grigorovic és Uspenskij, a szerb Adamovic és a bolgár Petkovic utazásaival kapcsolatban. Mindent összevéve a mimka egyáltalán nem képviseli azt a fokot, amelyen S. régebbi művei állanak, főleg pedig nem ér fel arra a színvonalra, amelyre a világháború utáni szerb történetírás eljutott. Hadrovics László. Schneider, Friedrich : Die neueren Anschauungen der deutschen Historiker über die deutsche Kaiserpolitik des Mittelalters. 4. Aufl. Weimar 1940. H. Böhlaus Nachf. 8° XI, 156 1. 4 t. — Néhány évtizeddel ezelőtt még azzal vádolták a történettudományt — ugyancsak jogosan —, hogy a múltról alkotott rekonstrukciói alig egyebek események laza, összefüggéstelen halmazánál : nem tud a holt anyagba életet önteni, nem tudja megjeleníteni letűnt idők életszerűségét — mondották. Ma már éppen az ellenkező véglettől kell tartanunk : attól, hogy vajúdó korunk rendkívüli erővel jelentkező problémái és eseményei következtében túlságosan sok élet kerül a múltba a jelenből ; egyre többen s egyre nagyobb mértékben a ma prizmáján keresztül néznek vissza letűnt századokba, s így „állapítják meg": mi bennük „az érték"? Nem véletlen tehát, hogy mind gyakrabban hangzik el a kívánság komoly helyekről : több tényt, kevesebb fantáziát ! Sőt egyesek már valami megfiatalított pozitívizmust követelnek ! Ezek közé tartozik Sch. is. Történészek véleményét helyezi egymás mellé — mondhatni rideg pozitívizmussal, szinte minden kritikai megjegyzés nélkül. S ez a módszer nem egyszerűen a téma következménye, hanem tudatos eljárás : Meineckét és Stutzot idézi rögtön az első oldalon igazolásképen, s könyve utolsó soraiban is azt hangsúlyozza : a multat csak történeti tényekkel s a földrajzi adottságok mérlegelésével ábrázolhatjuk, a fantázia képeit el kell utasítanunk. (114. 1.) Közben úgyszólván az egész számottevő német történészvilágot felvonultatja a császárpolitika ismertetésére és jellemzésére : hogyan vélekednek a birodalmi eszméről, a világtörténelemben játszott szerepéről, mint ítélik meg a Weif—Stauf ellentétet, Barbarossa és Oroszlán Henrik politikáját ? Bőségesen közöl véleményeket arra vonatkozóan : vájjon Nagy Károly német volt-e, vagy francia ? Mi volt a szászok meghódításának jelentősége, s hogyan látták ezt a középkor történetírói ? Ezután — könyve legnagyobb részében — szakadatlanul közli a császári politika megítélésére vonatkozó véleményeket. A két véglet Giesebrecht és Below : előbbi a német nép legnagyobb korának, utóbbi pedig valósággal temetőjének tartja a császár-kort. Ε kettő között képviselve van véleményével szinte az egész német történettudomány. S úgy látszik : a tudósok legtöbbje a szerint tartotta többé-kevésbbé helyesnek vagy elítélendőnek az itáliai és keleti császári politikát, amint a maguk korában a kis- vagy nagynémet elgondolás hívei voltak. Végül a császárság külső járulékaira (német színek, koronázás stb.) vonatkozó kutatások újabb eredményeit közli.