Századok – 1941

Értekezések - MADZSAR IMRE: A történetítrás természetéről 1

A TÖRTÉNETIK ÁS TERMÉSZETÉRŐL 23-napjainktól számítva mintegy hatezer esztendőre tudjuk visszavinni. Ezzel szemben senki sem emlékszik vissza saját életének legelső éveire. Legkorábbi egyéni emlékeink abból az időből valók, amikor lelki életünk kifejlődése során a tudatosság fölébredni kezd. Sőt felnőtt korunknak sem tudunk visszaemlékezni e szó igazi értelmében olyan élményeire, amelyeket tudtunkon kívül éltünk át. Az emlékezés tehát tudatos lelki jelenség s mivel a történeti megemlékezés az egyéni emlékezésre épül, ennek termékeiből gyülemlik össze, szintén tudatosnak kell lennie. Akár ,,mult éveink emlékén el-elbórongunk", akár a történelem tanulmányába mélyedünk, mind a két esetben tudunk arról, hogy kiragadtuk magunkat a jelenből és képzeletünk a múltban időzik. A multat tudatosan mint multat éljük át. l)e közös vonásuk emlékezésnek és megemlékezésnek még az is, hogy mindkettő fölváltja koronként figyelmünknek a jelen vagy a jövő felé fordulását. Egyik sem folytonosan érvényesülő, hanem időnként föllépő lelki tünemény. Azt kell mármost kérdeznünk, hogy az emlékezéssel és a történeti megemlékezéssel kimerítettük-e a múlttal való lelki kapcsolatunk lehetőségeit ? Vájjon csak úgy léphetünk-e és lépünk kapcsolatba a múlttal, hogy tudunk is erről ? Vájjon lejjebb szállva, lelki életünknek mélyebb, nem tudatos, pontosabban : nem tudatosítható, tudomásunkkal meg nem ragadható rétegeiben nem találunk-e olyasmit, amit nem csupán a már tárgyalt tudatos kapcsolatok párjának, rokonának, hanem esetleg éppen alapjuknak kell tekintenünk ? Ellenkező esetben igazán csak az emberi lélek számára volna múlt. Csak mi volnánk az egyedüli élőlények, akiknek mindenkori jelene nem semmisül meg folyton tökéletesen, minden maradék, minden emlék nélkül. A görög bölcselők által elismert növényi Ο Ο «/ lélektől teljesen eltekintve, az állatnak sem tulajdoníthatunk tudatosságot. Megragadni tudással valamit, értelmesen tudni valamiről, nyilvánvalóan annyit tesz, mint önmagunkkal szembeállítani, saját magunktól elválasztani. A dolgokra eszmélést nyomon követi a magunkra eszmélés. A tudatból ipso facto kibontakozik az öntudat. Mármost képzeljük el, hogy ez vagy az az állat megszólal és magáról, a maga énjéről kezd beszélni. Önkénytelenül visszariadunk e gondolattól, pedig állati beszédet egészen jól el tudunk képzelni, sok esetben föl is veszünk. Aminek képtelenségétől legelsősorban és ösztönösen visszariadunk, csupán annak föltevése, hogy ennek az ú. n. állati beszédnek szó- és kifejezéskincsében valami olyasmi is volna, ami az ,,én" fogalmára utal. Az állat· érez, szenved és álmodik, észreveszi és élénken átéli a dolgokat,