Századok – 1941

Értekezések - MADZSAR IMRE: A történetítrás természetéről 1

8 MADZSAB I M Ii Ε kivetítést végző alanyon kívül nemcsak valamely kivetítendő tartalomra van szükség, hanem, miként erre már a kifejezésünk elején álló igekötő is utal, e tartalmat befogadó térre vagy időre is. Ezzel azonban, vagyis összetett képes kifejezésünkkel, főleg annak első tagjával, de a ki-helyezés, áthelyezés, lokalizáció és ob-jectum szavakkal is akaratlanul már előre fölvettük azt, aminek létrejöttét tulajdonképen megmagyarázni kívántuk. A kivetítés tényének megállapítása tehát magában még nem magyarázza meg sem a térről, sem a múltról való fogalmunk keletkezését. A befogadó, még üres múltnak (ugyanúgy, mint a dolgokat magába fogadó puszta térnek) ködös és halvány képe ugyanis szintén a jelenben merült fel lelkünkben s innen, hogy igazán múlttá lehessen, ezt is ki kell vetítenünk időbeli értelemben valami előre készen álló, jelenünknél korábbi pontba, amely utóbbiról, ennek még olv halvány képéről megint ugyanezt kell mondanunk s így tovább a végtelenségig. Ha abból indulunk ki akár a közfelfogással, akár Schopenhauernek oly nyomatékosan hangsúlyozott és mégis téves nézetével1 egyetértve, hogy valóságosan mindig csak a jelenben élünk, hiszen a jelen közvetlenül, illetve érzékeink és a nekik köszönhető „Vorstellung", vagyis szemléleti kép útján jelentkezik és hat reánk, akkor csakugyan azt kell mondanunk Nietzschével, hogy a jelen folyton elpusztul, megsemmisül, hogy tehát általában véve a valóból, a meglevőből semmi és a semmiből való lehet. Ez azonban annyit tesz, hogy fölveszünk egymást tökéletesen kizáró, egymást kölcsönösen tagadó ellentéteket és mégis átmenetet tartunk lehetőnek közöttük. A múlttal való lelki kapcsolatunknak eddig kétféle lehetőségére találtunk. Az egyiket emlékezésnek nevezi nyelvünk, a másikat a következőkben rövidség kedvéért megemlékezésnek mondhatjuk. A történeti megemlékezésnek is az egyén az alanya, azaz maga az emlékező, de a tartalom, amelyet ez a megemlékezés felölel, az egyén saját élményeire szorítkozó emlékezésnél sokkal szélesebbkörű. Egyéni emlékek nagy gyűjteményeként egész nemzetek és népcsoportok életére terjedhet ki. Másfelől a múltba való hatolása, mintegy hosszúsági iránya is nagyobbméretű. Mindkét irányban, széltében is, hosszában is folyton tágul idővel, a társadalmi közösségek növekedése s a tudomány fejlődése, vagyis az egész közösséget érdeklő egyéni emlékek mind nagyobbarányú egybegyűjtése és felhalmozása során. Ma már egész földünk az ú. n. világtörténelem színpada. Kezdetét pedig 1 Die Welt als Wille und Vorstellung, 54. §. (ötödik bekezdés).