Századok – 1941

Történeti irodalom - Dopsch; Alfons: Herrschaft und Bauer in der deutschen Kaiserzeit. Ism.: Kring Miklós 184

TÖRTÉNETI IRODALOM 187 részben a földesúri famíliába nyúlik vissza. Valóban, a társadalmi és jogi élet nem egy jelensége utal a ministerialisok nemszabad származására. így többek közt az ú. n. „Inwärtseigen" öröklési rendje. Ahogy egy-egy földesúr famíliájának tagjai csak „compar"jaikra, familiabelieikre ruházhatták át birtokrészeiket, ugyanúgy fűzték össze szoros birtokjogi kapcsolatok s ezekből szövődő családi kötelékek egy-egy úr ministerialisait is. Stájerországban és Karintiában Habsburgi Rudolf ministeriálisai a XIII. század végén egymással összeházasodott nagy rokonság, amelynek egységét II. Ottokár sem katonai erővel, sem politikai hatalommal nem tudta megtörni ; a családi és gazdasági érdekek közössége mindennél erősebbnek bizonyult. D. csak II. Ottokárt említi, mi azonban hozzátehetjük, hogy IV. Béla idejében a stájerországi magyar uralom is a Siegfried von Mährenberg körül csoportosuló ministerialis rokonság páratlan ellenállásán és összetartásán bukott meg. A nemszabad elemek birtokjogi megkötöttsége tehát századok folyamán politikai jelentőségű erővé vált. A társadalmi emelkedés folyamatának megindulásakor, a X—XI. században a família három részre tagolódik : a família servilis, censualis és militaris-ra. Ezzel párhuzamosan a família közösségi élete, gazdasági, társadalmi és jogi szerepe mind élesebb vonásokkal bontakozik ki. A földesurak jogügyleteik írásbafoglalásakor mindig feljegyeztették a família hozzájárulását is. Társadalmi és gazdasági közösségből lassacskán így vált jogi közösséggé, amely a faluközség kialakulásának lett alapjává. Ez legkorábban ott formálódott ki, ahol több földesúr famíliája élt együtt. A maga földesurával szemben mindegyik függő viszonyban volt ; de mindegyik família támogatta a másikat annak földesurával szemben. Védekezésük elősegítette a közös érdekek síkján találkozó famíliák egyesülését, s közösségük fokozatos függetlenülését, gazdasági, majd közigazgatási önállósulását. Az önállóságra törekvés nyomokat hagyott az agrárszervezetben is. Ha a falusi lakosság ellenszegült a földesúri követelések teljesítésének, gyakran megtörtént, hogy az uradalom feladta a majorgazdálkodást, már csak a termelés zavartalansága biztosításának érdekében is. Ilyen esetekben nyilvánvalóan nem a gazdasági üzem racionalizálásának szempontja vette rá a nagybirtokost, hogy a saját művelésben levő földjeit bérbeadja. D. már évekkel ezelőtt kifejezésre juttatta véleményét, hogy a racionális gazdálkodás gondolata korántsem volt idegen a középkori embertől. Külön fejezetet szentel most e kérdésnek és cáfolja azt az általánosan elterjedt nézetet, hogy a középkori gazdasági élet hajtóereje csak a szükségletek fedezésére irányuló törekvés, szabályozó elve pedig a hagyomány, a tradíció volt. A nagybirtokosok gazdálkodásában a Karolingok idején, kivált azonban a császárság korában határozottan racionális vonásokat figyel meg. A XII—XIII. századi források sokszor emlékeznek meg a nagybirtokok olyan intézkedéseiről, amelyeket a nagyobb haszon reményében („spe inaioris utilitatis") tettek. Egy 1154-ben létrejött birtokcsere alkalmával „inspectores et pensatores