Századok – 1941
Értekezések - MADZSAR IMRE: A történetítrás természetéről 1
A TÖRTÉNETIK ÁS TERMÉSZETÉRŐL 19-és útszéli igazságok, amint talán az a bizalmatlan olvasó véli, akinek az egyszerűség és világosság iránti érzékét tudományos fejtegetésekben a fontoskodó nyelvhasználat és műszóhalmozás megrontotta. Ha elég türelme volt, hogy gondolatmenetünket eddig kövesse, mihamar találkozik ennek oly szükségszerű következményeivel, amelyeket már meglepőeknek fog érezni. Ilyen mindjárt az a kérdés, hogy szigorúan véve van-e más, mint emlékezetből való lerajzolás ? Általában lehetséges-e valamit átélni s róla ugyanakkor, egyidejűleg képet alkotni, hogy szavakba vagy más formába öntve megőrizzük. Van-e kép, amelyet nem kell egyszersmind képmásnak is neveznünk ? Az átélés folyamatos történés, a kép ehhez mérve valami állót, viszonylag maradandót, egyidejű, nem egymás utáni részek összegét jelenti. Ez oly különbség, mely nemcsak teljes azonosságukat, de egymásnak tökéletesen pontos fedését is már eleve, már egymagában is lehetetlenné teszi. Elég azonban itt csupán arra gondolnunk, hogy a festő vagy rajzoló a maga tényleges tevékenysége közben nem tárgyát, hanem a vásznát vagy rajzpapírját nézi, tehát voltaképen azt az emlékképet vetíti rá, amelyet a megelőző pillanatban a tárgyról szerzett benyomásából megőrizett. Ε szerint a tárgyával egyidejű és az utólagos leírás vagy leképezés között igazában csak az a különbség, hogy az előbbi esetben újból és újból visszatérünk tárgyunkhoz, hogy róla folyton új benyomásokat s ezekről folytonosan új emlékképeket szerezzünk, míg a másik esetben a'képmás alkotásakor időben vagy térben már végleg elszakadtunk tárgyunktól. Egyik mód sem lehetséges valójában emlékezés nélkül. Bármily sokszor és bármily könnyen szeme elől téveszti is a lélektan : a kéj) s ezért a lelki kép is, az ú. n. szemléleti kéj) is mindig emlékkép — vagy, mint egy elhunyt magyar bölcselőnk mondaná : képpé vált történés vagy mozdulat. A tőlem roppant távoli állócsillagról elinduló fénysugár — szokták mondani — valójában évmilliárdok előtti állapotról tanúskodik : de hiszen a közvetlenül előttem lévő tárgytól visszavertnek is szüksége van időre, hogy szememhez eljusson. Az esemény leírásának utólagos volta csak azért domborodik ki erősebben, mert valamely elhagyott térponthoz újból visszatérhetünk, a már letűnt időponthoz, ennek változatlan valóságához sohasem. De ha igaz, amint igaz is, hogy ,,az idő szüli a teret" és valóságos tér nincsen időbeliség, azaz .a szüntelen változást jelentő időbe való belemeriiltség nélkül, akkor szigorúan véve egy valóságos elhagyott térponthoz seni térhetünk többé vissza. Kétszer nem léphetünk ugyanabba a
