Századok – 1941

Értekezések - MADZSAR IMRE: A történetítrás természetéről 1

4 MABZSAB IMRE versírónál is a vers, a szellemi munkának, a képzelet alkotó erejének terméke, eredménye. A történetíró ezzel szemben munkábaléptekor már maga előtt találja azt a valóságos személyt, azt a vélt vagy véletlen eseményt, amelyet azért ír le, hogy lelkileg újból átélhetővé tegye. A képzelet az előbbi esetben újból, az utóbbi esetben csak újjá alkot. A leírás itt arra való, mint a lefestés vagy lerajzolás : valamiről, aminek értéket tulajdonítunk, mennél hívebb képet, másolatot óhajtunk készíteni, hogy ezt megőrizhessük. Az elröppenőt, tovatűnőt akarjuk megragadni, megakadályozni abban, hogy hűtlenül elhagyjon, miután egy futó pillanatig a miénk volt. Az esemény és leírása közé ilyen módon közvetítő tagként az átélt történésről alkotott lelki kéj) illeszkedik. Mellékes itt és a vizsgálódás számára közömbös, hogy nem minden valóban megtörtént esemény méltó a történetíró tollára. Hiszen már egyéni életünkben sem méltatunk mindent emlékképben való megőrzésre. A történelmi kiválasztó értékelésnek ez az egyéni csírája. Minthogy pedig mulandó köznapi és följegyzést érdemlő történelmi események és dolgok között, éppenúgy, mint az egyéni értékelés, megőrzés és gyűjtés tárgyainak területén, sem éles, sem pedig mindenütt és mindenkor érvényes határt vonni nem lehet és minthogy továbbá a történelmen kívül álló vagy föléje emelkedő számára a legdrámaibb világraszóló történelmi esemény is ugyanolyan természeti! fizikai, biológiai és pszichikai történés, mint akármi más, semmi bajt sem okozhat, ha a történetírói leírásnak lehetőségét és föltételeit kutatva, egyszerűség kedvéért esetleg valami egészen közönséges, magában véve nem történelminek mutatkozó eseményt veszünk példának. A leírás s az ezt szükségképen megelőző képalkotás figyelembe veendő körülményei, például a mennél nagyobb hűség követelménye, egyformák mindkét esetben. A leírás fogalmában a hűség jegye voltaképen már ki nem fejezetten is bennefoglaltatik. Miközben leírok vagy lerajzolok valamit, állandóan előttem lehet, vagy pedig — mint mondani szokás — emlékezetből rajzolok. A festő állványa elé önkénytelenül odagondolom modelljét vagy a tájat, melyet lefest és kivételnek érzem, mikor azt hallom, hogy például nagy tájképfestőnk, Mednyánszky László azt a tavaszi virágjába borult hatalmas bokrot, amely egyik képén pompázik, nem a hely színén, hanem műtermében festette le. Ezzel szemben egy eseményt rendszerint utólag beszélünk el, bár a rádió korában az ú. n. helyszíni közvetítéssel is megismerkedtünk. Azonban a dolog mégsem ilyen egyszerű, mintaliogy általában véve már az eddig elmondottak sem csak olvan köznapi megállapítások