Századok – 1940

Értekezések - ELEKES LAJOS: A román történetírás válsága 30–83

A ROMÍN történetírás válsága 81 ebből következett szervi bajoknak következtében ma-, óriási erőfeszítések után már részben kitöltve, de még mindig ott tátonganak a román és a nyugati történetírás közt. Részletmunkára van szükség és nem hallgathatjuk el, hogy újabban ezen a téren csakugyan örvendetes javulás tapasztalható. A munka megindult, függetlenül a személyi vagy elméleti harcoktól, a tárgy benső kényszerének engedve. Elsőrendű kritikai forráskiadványok készülnek, amelyek lehetővé teszik, hogy a kutató biztosabb alapokon álljon, mint eddig ; ide tartozik Giurescu 1934-i Urechekiadása, vagy Costachescunak említett hatalmas műve a Nagy István előtti moldvai oklevelekről. Magában az irodalomban is észrevehető az új fejlődés. Másfél évtizeddel ezelőtt Sulica még a történetírás osztatlan állapotára, a segédtudományok kiműveletlenségére hívta fel a figyelmet. Ez az állapot ugyan részben azóta is megmaradt, de az osztódás mégis megindult, kialakulóban vannak az egyes rész- és segédtudományok. Ezeket korábban legfeljebb egy-egy szélesebb érdeklődésű történész, mellékes munkaként művelte, most lassan elhatárolódnak, külön területté válnak, megkapják a maguk olykor igazán kiváló specialistáit. Nem célunk a román rész- és segédtudományos irodalmat ismertetni, néhány főbb vonásban azonban mégis be kell számolnunk eredményeiről. Legfejlettebb s legnagyobb múltú terület, a kontinuitás-eszme szabta érdeklődésnek megfelelően, a régészet volt. Ez Erdélyben a régebbi magyar kutatások nyomán már kész anyagot kapott, de azt azóta lényegesen gyarapította, s más vidéken végzett további feltárásokkal, rekonstrukciókkal, s részben ókori, részben középkori kutatásokkal bebizonyította, hogy magas fokon áll. Eléggé fejlett szintet ért el a pénz- és éremtörténet, főleg a húszas évek, pontosabban C. Moisil alapvető munkáinak megjelente óta. Az írott források tanulmányozásával kapcsolatos tudományágak már szintén önállósultak, legalább is megindultak efelé, miután a századforduló forrásközlései, a szláv szövegek alaposabb megismerése megadták erre az indítékot. Sok tekintetben még elemi kérdésekkel küzdenek, így a kronológiában, Docannak és másoknak alapos fejtegetései után, ma is vitatják a szláv évkezdetet. Az oklevéltan körülbelül ugyanitt tart, újabb irodalmából kiemeljük D. P. Bogdan és N. Grámadá szakszerű tanulmányait a szlávoromán okleveles gyakorlat fejlődéséről. Bár az említett írók mind használtak korábbi műveket, mégis kezdetül tekinthetjük őket, mert munkájuk csak most vált szervessé, tárgyuk önálló egységgé. A kezdettel járó nehézségekre jellemző, hogy például Bogdannak, tanulmánya bevezetésében, a modern európai oklevéltan céljáról, beosztásáról és szakkifejezéseiről kell hosszabban értekeznie.1 Hasonló nehézségek ütköznek ki N. Grámadának egy másik művéből, amelyben „apróságo-1 D. P. Bogdan : Diplomatica slavo-romána din secolele XIV. si XV. Revista 1st. Rom. 1936. Grámadá cikkével együtt ism. Századok 1938, 252. 1. Századok 1940, I—III. 6