Századok – 1940

Értekezések - ELEKES LAJOS: A román történetírás válsága 30–83

80 ELEKES LA.JOP sége nem szorul arra, hogy helytelen beállításokkal növeljék. Másrészt nem volna szabad átsiklani olyan jelenségek fölött, amik nagyságának igazi képéhez szorosan hozzátartoznak. Nemcsak a két új szintézisben, de az egész román irodalomban nem találjuk méltó megörökítését a nagy vajda keleti : litván, orosz, tatár kapcsolatainak, amelyek őt a keleteurópai politika egyik legfontosabb tényezőjévé emelték. lorga talán azért nem méltányolta ezeket, mert figyelmét kizárólag népének latin múltjára és nyugati kapcsolataira irányozta, Giurescu pedig, megborzadván lorga nagy vonalaitól, alighanem fél attól, hogy maga is ilyeneket keressen. Mint már mondottuk, a két új román szintézis írói közül egyik sem alkalmas arra, hogy népe történetének igazi, méltányos és „őszinte" összefoglalását adja. Az egyik túlságosan sokat akar, a másik nagyon is keveset lát. Amellett mindkettőjüket félrevezeti olykor — Iorgát gyakran — a nemzeti buzgóság, mai vágyaknak, köztudatban elterjedt elképzeléseknek a múltba való visszavetítése. A magyarsággal szemben tanúsított elutasító magatartásuk, amire összehasonlításunk során is láttunk példát, szintén erre vezethető vissza. Giurescu itt is óvatosabb, de a közös hibáktól ő sem mentes. Magyar szempontból tehát nem sok jót kaptunk a két román szintézis összehasonlításában. A magj^arel lenes beállítódás Giurescunál enyhébb, de csak annyival, amennyivel egész munkája óvatosabb, tartózkodóbb hangú. Egyébként ő sem kezel bennünket több megértéssel, mint elődei, ami nem túlságosan meglepő, mert az effajta érzelmi és hagyomány elemek lecsiszolódása nézetünk szerint csak akkor várható, ha a román tudomány komoly munkával már mindazokat a hézagokat áthidalta, amelyeket ma még ilyenféle motívumok töltenek ki. Azonban román szempontból sem sokkal kedvezőbb az összehasonlítás. Kétségtelen, hogy tárgyi szempontból Giurescu megbízhatóbb, mint lorga, de koncepció dolgában alatta áll. Ami pedig a megbízhatóságbeli fölényt illeti, láttuk, hogy nála is bőven emelhetünk adatszerű kifogásokat elemi részek ábrázolása ellen. Ezen a ponton már túl kell emelkednünk két versengő író személyi képességein, a baj lényege nem itt van, hanem a román történelmi szintézis általános csődjében. Joggal beszélünk erről, mert ma, kiínvozván a kellő előkészítés, nem is lehet modern román szintézist írni. Ha a forrásfeltárás munkáját befejezettnek tekintjük is, holott nem az, hátra van az adatok részletes, alapos, lehetőleg sokoldalú megvilágítása, a kritikus részletmunka, ami majd lehetővé fogja tenni egészségesebb szintézisek létrejöttét. Az új iskola értéke és erkölcsi sikere attól függ, hogy mennyiben vonja le ennek a helyzetnek következéseit. De iskoláktól függetlenül, itt van a mai román történettudomány állandó és legnagyobb problémája, itt vannak a legnagyobb, megvalósításra váró feladatok. Hiába kíván szintézist a kor és a nemzeti eszme, a tudomány csak elmélyülő részletmunkával hidalhatja át a szakadékokat, amelyek a román történetírás késői elindultának és az