Századok – 1940
Értekezések - ELEKES LAJOS: A román történetírás válsága 30–83
A ROMÁN TÖRTÉNETÍRÁS VÁLSÁGA 79 legkevesebb eltérést találjuk. Várakozásunkban csalódtunk, ami annál különösebb, mivel erre a korra mind kül-, mind belföldön nagy és jól feltárt forrásanyag áll rendelkezésre. Mindössze alapos, józan kritikai feldolgozásra lett volna szükség, erre azonban, úgy látszik, egyik író sem volt képes, noha az 1474-es események újraértékelése irányában egy honfitársuk már megtette a szükséges kezdeményezést. Összehasonlításunk egyébként világossá tette, hogy Iorga és Giurescu, a régi és az új iskola vezetőjének történetszemléletében mélyreható különbségek mellett meglepő hasonlóságok is vannak. Művük egésze alapján kimélyül ez a megállapításunk. Iorga rendszertelensége bántóan érvényesül, feleslegesen halmoz egymásra össze nem illő adatokat, zűrzavaros kaleidoszkóp-szerűen zsúfol olvasója elé művészeti és politikai, társadalmi és nyelvészeti ötleteket, miközben egy egyszerű eseménysort kellene érzékeltetnie. Ez talán arra vall, hogy a modern felfogásnak megfelelően egységet lát a történés különböző ágaiban, ahelyett azonban, hogy ezt ábrázolná, csak kusza összevisszaságot ad. Giurescu jóval kiegyensúlyozottab, nincs meg nála Iorga rendszertelen kapkodása, de ezt úgy éri el, hogy látókörének sugarát fogja rövidebbre, s lemond ellenfelének eleven sokszínűségéről. Száraz politikai eseményeket ad, helyesen érezvén, hogy a román történettudománynak ma még elsősorban ezen a területen vannak tisztáznivalói, de ezzel már eleve elzárkózik ama nagyszabású fejlődés elől, amit a külföldi történetírás az utolsó évtizedekben megélt. A társadalom mélyén lappangó erők, a mélytörténet formái elsikkadnak ábrázolásában ; az, hogy egyes politikai nyugvópontok után szórványosan beiktat egy-egy fejezetet a művelődéstörténelmi vonatkozásokról, nem modern megoldás. Iorga nagy vonalakat keres és mindenáron népének európai jelentőségét igyekszik történeti ábrázolásával fokozni ; ezt a célt szolgálják az olyanféle címek, mint „Nagy István, a keresztény Kelet védelmezője", s az olyan elképzelések, hogy a román vajda minden más erőtől függetlenül teljesítette azt a missziót, amit az egykorúak meggyőződése szerint a magyarság végzett el : a török feltartását. Giurescu józanabb, nem állít nyilvánvaló valótlanságokat, de nem is keres nagy vonalakat. Szürkén, szárazan megmarad az események regisztrálásánál, — ugyan, mint láttuk, éppen Nagy István esetében őt is elragadja a nemzeti lelkesedés és olyat állít (bár egykorú forrás, a nagy István-barát, Dlugosz nyomán), amit magának a román tudománynak megállapításai tesznek valószínűtlenné. A nemzeti hév, a maguk módján, mindkettőjüket túlzásokba viszi. Nagy Istvánt illetőleg illúziókban élnek, bár el kell ismernünk Giurescu javára, hogy ő kevésbbé, mint „nagy vonalakat" kereső ellenfele. A vajda török háborúit nem szabad „keresztes", vagy akár keresztény közösségi érzésekből magyarázni — Moldva történetében ilyesmire nem találunk alapot —-, hiszen gyakorlati politikai okaik voltak. Viszont nem volna szabad elhanyagolni azt az alapvetően fontos hatást, amit ebben a tekintetben a magyar birodalom gyakorolt hűbéreseire. Nagy István hatalmas egyéni-
