Századok – 1940

Értekezések - ELEKES LAJOS: A román történetírás válsága 30–83

54 ELEKES LA.JOP legalább az előkelő rétegben világosan élt az országos összetartozás, a közös mult tudata. Maguk az írók tovább mentek, bennük, eleinte csak irodalmilag, már felbukkant a román összetartozás képe. Bár megmaradtak az adott politikai széttagoltság, a külön moldvai és havaselvi román állam szabta keretek között, nyugati képzésű tagjaik fokozatosan átvették a dáciai kontinuitás humanista tanát s ezzel előkészítették szűkebb hazájuk közvéleményét annak a hatalmas eszmének befogadására, amely a romantikus korban a tündökletes római mult jegyében fogta össze az egész román népet.1 A nemzeti ébredés korára tehát megvolt a társadalmi alap arra, hogy nagyobb arányú történetírás keletkezzék, csak a források hiányoztak. Román területen, mint láttuk, a krónikásirodalom töltötte ki azt a kort, amely nálunk és főleg nyugaton barokk buzgósággal hordotta össze a modern történetírás alapjait, óriási oklevélgyűjtemények, levéltárrendezések s gyakran már kritikai forráskiadványok formájában. Romániában mindez elmaradt. A kiemelkedőbb írók a maguk nemében hatalmas teljesítményeket produkáltak s ezt annál inkább meg kell becsülnünk, mennél elszigeteltebb volt a munkájuk, mennél idegenszerűbb, idejemultabb nyugati szemmel nézve, s mennél reménytelenebbnek látszik az űr, amit ki kellett volna tölteniök. Ez az űr igen nagy, benne van a román fejlődés egész hátránya a nyugattal szemben. A krónikák, vagy Neculce hagyományai nagyon távol állnak az egykorú nyugati történettudomány óriási gyűjtésen alapuló kritikai fejtegetéseitől, nálunk egy Bél, Pray, Kaprinai munkásságától. A mi irodalmunk csak fokokban maradt el a nyugatitól, a román lényegben. Nyugaton és nálunk már elkezdődött az előző korokban összehordott óriási forrásanyag kritikai megrostálása, amikor a nemzeti eszme fellobbanása fokozott követelmények elé állította a történetírást. Romániában viszont kezdetben csak a krónikákra, s a nemzettudatban élő, lassan hagyománnyá kristályosodó vágyakra lehetett támaszkodni. Ezt a lényegi különbséget mindmáig nem tudta kiheverni a román történettudomány. A nemzeti vágyak az adattalan kor irodalmában történelmi igazságként gyökeresedtek meg, egyiketmásikat ma sem lehetett kiirtani. Ez nem is csoda, hiszen a hiányos és rendezetlen forrásanyag kibővítése önmagában is roppant terhet rótt a román történészek vállára, kritikai munkára emellett alig jutott idő. Tiszteletet érdemelnek, hogy e nagy nehézségek ellenére is teljesíteni igyekeztek feladatukat, s nem személy szerint rajtuk, hanem körülményeiken mult, hogy ez nem mindenben sikerült. Ami a régebbi román államterület történelmi forrásanyagát illeti, rendezett levéltárak a XIX. század előtt nem voltak. 1 A kontinuitás-eszme kifejlődésére egyébként ld. Tamás i. művét, v. ö. Tóth A. : Az erdélvi román kérdés a XVIII. században (Budapest 1938), 26. s köv. í.