Századok – 1940

Értekezések - ELEKES LAJOS: A román történetírás válsága 30–83

A ROMÁN TÖRTÉNETÍRÁS VÁLSÁGA 51 Erre az alapra nem volna szabad olyan állítást építeni, ami az okleveles adatokkal szöges ellentétben áll. Nem is történne ilyesmi, ha a román irodalom egy részét nem ragadná túlzásokba a nemzeti mult dicsőítésére s a magyarság kisebbítésére irányuló, fentebb körvonalazott igyekezet. Ennek egy nagyon gyermeteg, de éppen ezért világos és átlátszó példáját I. Lupas kolozsvári professzornál találjuk, aki az egyik magyar történeti forrás, az ú. n. dubnici krónika szerzőjét, nagyobb hatás kedvéért éppen egy akadémiai értekezés keretében, azon az alapon minősítette románnak, hogy valószínűleg Drágffy Bertalan udvarához tartozott, az pedig román volt (?!), végeredményben tehát nincs kizárva, hogy a krónikaíró maga is román.1 Több érvet nem is tud felhozni, mert hiszen a krónikás lelkesedése a törökkel küzdő Nagy István vajda, „bonus protector patrie et gentis sue" iránt nem a román fajtársnak, hanem egyszerűen a törökverőnek szól, és egyben magyar panasz Hungaria siratójának, a váradi pusztítás leírójának, a török háború sürgetőjének ajkán Mátyás király ellen, aki a korabeli magyar ellenzék vélekedése szerint elhanyagolta a nemzet igazi feladatát, a harcot a pogány ellen. Sajnos, igen hosszan folytathatnók szemelvényeinket, de úgy hisszük, már ennyiből is teljesen világos, hogy a román irodalom nem tanúsít kellő megértést a magyarság és munkája iránt. Ellenkezőleg, egy tekintélyes részét gyanakvás, beidegzett ellenkezés, sőt olykor határozott rosszindulat vezeti, mihelyt magyar tárgyhoz nyúl. Láttuk, hogy ez legtöbb esetben nyilvánvaló hibákra, ferdeségekre vezet, de a román írók, nyilván hagyományos beállítottság következtében, képtelenek arra, hogy ezeket észrevegyék és helyesbítsék, az idevágó magyar törekvéseket pedig vádló formában utasítják vissza. Ez a legfőbb oka annak, hogy a két történetírás közt még ma sincs számottevő kapcsolat, holott erre, mint mondottuk, okvetlenül szükség volna. A közeledés minden kísérlete vitákra, nemritkán türelmetlen, indulatos ellentétekre vezet s csak mélyíti a szakadékokat. A megértés szándéka gúny mocsarába fullad s tengődő talaján büszkébben virít a lenézés, vádaskodás, bántani-akarás sok gonosz és értelmetlen lápvirága, mint valaha. Ezek a jelenségek hitünk szerint a román történetírás jelenlegi válságának egyik legsúlyosabb oldalára vetnek fényt. A bajoknak egy tekintélyes részét, mint láttuk, eleve beállítottság, célzatosság, vagy öntudatlanul is apriorisztikus magatartás okozza. Ezek a hibák nemcsak külső, de belső vonatkozásban is jellemezték a román történetírás régebbi, romantikus iskoláját s az új irányzat éppen effajta jelenségekkel iparkodna leszámolni, azt a helyes elvet tűzvén zászlójára, hogy a tudomány egyetlen elképzelhető kiindulópontja a forrásanyag, alapszempontja pedig az igazság keresése. Csakhogy nehéz dolog olyan nézetekkel szakítani, amik hosszú időn át mély gyökeret 1 Chronicon Dubnicense despre Stefan Cel Mare. Acad. Rom. M. S. I. ser. III. torn. X. és kny. (Bucuresti 1929). 6*