Századok – 1940

Értekezések - ELEKES LAJOS: A román történetírás válsága 30–83

50 ELEKES LA.JOP otthon marad a vajdaságok földjén, s nem költözik át Magyarországra, hiszen a korabeli román művelődés más utakon járt. Honnan veszi a szerző azt a feltevést, hogy Oláh Miklós „szelleme román", holott előzőleg már kifejtette, hogy művészetének irányadó érzelmei a testvére, hazája, és barátai : Brodarics, Majláth, Nádasdy, Gerendi, Újlaki, Peregi, Kálnai — tehát a magyar környezet — iránt táplált szeretetből fakadtak ? És főleg, mi j ogosítja ezek után arra a méltatlan kirohanásra, amelyet nyilván hatásos befejezésül szánt, „ama népek" ellen, akik lopott tollakkal ékeskedvén, „a történet szeszélye folytán ott vannak, ahol nekünk (románoknak) kellene lennünk", akik elvették a szomszédaiknak teremtett javakat s végül szegénységgel vádolván azt, akit megraboltak, kultúrképtelennek nyilvánítják a románságot (!) ? Nem tudjuk eldönteni, vájjon csakugyan ilyen gyermekesen gondolkozik-e a kolozsvári román egyetem kiváló szakembere, vagy csak az ünnepi alkalomra — utóbb idézett cikke a Lâpëdatu-Emlékkönyvben jelent meg — keresett valami hálás és hatásos anyagot. Mert a kolozsvári egyetemen, mint számos példán volt alkalmunk látni, ma is nagy divat a magyarság ilyenfajta megszólása. Méltatlan dolog, s amellett nem is vezet jóra. Mert minden keletközépeurópai nép, de különösen a románság önmaga alatt vágja a fát, ha efféle „visszakövetelésekkel" idegennek nyilvánítja mindazt, amit fejlődésében idegen származású nemzettestvérei munkájának köszönt. Azokat az elemeket, akik a magyar kultúrkörnyezetből nőttek ki, egyáltalán nem lehet visszakövetelni. De még különösebb, ha olyanokat követelnek vissza, akiknek elei sem voltak romáonk. Iorga például gyakran ír „az öreg kenéz, ... a román vezér" — Kinizsi Pál (!) diadalairól, bár egyetlen hanggal sem árulja el, milyen alapon tekinti néptársának a magyar molnárlegényből lett Mátyás-kori törökverőt.1

Lupsa pedig (i. m. 77.1.) részben 0. H. Lecara és I. Puscariura hivatkozva ősi magyar nemzetségek tagjait, így a Losonczi Bánffyakat, a Kabosfiakat, és Himfy Benedeket minősíti románnak. Leca művét nem volt alkalmam megtekinteni, de az okleveles Bánffy-leszármazást aligha teheti kétessé. Puscariu műve egy emberöltővel ezelőtt jelent meg, szorgalmas, de nem képzett gyűjtés eredménye, s hitelét a román írók sem tekintik teljesnek. Nem régen C. Marinescu írta róla, hogy adatait hozzá nem értő módon közölte, és túlságos „lelkesedéssel" magyarázta.2 1 Ld. pl. Ist. Rom. IV. 224. 1. : „. . . biruinta ... a bátránului chenez (!) a lui Bartolomeiu Dragffy. Cei doi sefi români (!) . . ." Alább :,,... Pavel Chenezul . . ."! Ezt az azonosítást semmivel sem indokolja ; alapja csak annyi, hogy Kinizsi neve emlékezteti őt (!) a kenéz fogalmára, amivel tényleg román viszonylatban szoktunk találkozni. 2 Lápédatu-Emlékkönyv 453. 1. : „. . . acte . . . publicate, cum îi putea ingädui entuziasmul säu de nespecialist si comentate nu färä duh . . ."