Századok – 1940
Értekezések - ELEKES LAJOS: A román történetírás válsága 30–83
A ROMÁN TÖRTÉNETÍRÁS VÁLSÁGA 47 dékával figyeli tetteit, azzal sem törődve, ha közben saját állításával kerül ellenkezésbe. Szemmellátható ezekből a példákból, hogy a román irodalom egy része, tudatosan vagy, ami még rosszabb, belenevelés ösztönös eredményeképen, határozott rosszindulattal kezeli a magyar irodalmat, sőt magát a magyar történetet is. Ide kell sorolnunk azokat a törekvéseket, amelyeknek célja az, hogy a magyar fejlődés területét a románság érdekében, a jelenlegi politikai helyzetnek megfelelően, kisebbnek tüntessék fel, mint valóságban volt. Magyarország szerintük körülbelül az a terület, amelyen ma tömbi magyarság található, a határvidékek, mint például a szlavón bánság, Máramaros vagy Fogaras nem tartoztak hozzá. Azok a részek, amelyek fejlődésük valamely szakaszán több-kevesebb autonómiát élveztek, a román írók szemében már önállóak. Adatok természetesen nem támogatják ezt a nézetet, de ez nem akadály. Lupsa többször említett művében (17. 1.) azon az alapon minősíti Máramarost külön tartománynak, nem Magyarország részének, hogy egy oklevélben a „stratam publicain de Maramorisys versus Hungáriám ducentem" kifejezést találta. Nem gondol arra, hogy ilyen egyszerű irányjelzésekre hivatkozva talán mégsem lehet figyelmen kívül hagyni Máramaros közigazgatási szervezetét, gazdasági és társadalmi berendezkedését, ami mind világosan azt mutatja, hogy a magyar fejlődés integráns része volt. A történeti államterületet kisebbíteni nehéz feladat volna, reményteljesebbnek látszik az a másik gyakori célkitűzés, hogy a magyar fejlődés népi alapjait vonják kétségbe. A Kárpát-medence jelenlegi népi viszonyaiból indulnak ki, azt állítják, hogy a magyarság itt mindig kisebbség volt, az „ungarus" név kevert fogalom, különböző népelemeket ölelt fel, tehát nem lehet meghatározni, hogy a magyar kultúra mely része igazán magyar. A romantikus iskola igen kicsinynek tünteti fel ezt a részt, nagy kedvvel kutatván a magyar élet kiválóságai közt idegen nevű, vagy származású egyéneket, s a művelődésben külföldi hatásokat. Hogy ismert szerzőnél maradjunk, Lupsa azt állítja, hogy a középkori magyar törvények idegenből kerültek hozzánk, s ezzel a bizonytalan tétellel igyekszik megtámogatni a „magyar" fogalom keverék voltáról formált hipotézisét. Majd merész fordulattal arra tér rá, hogy „ha az egész gyűjteményben oly kevés említés történik magyarokról, akik pedig biztosan voltak Magyarországon, nem lehet-e (feltenni), hogy románok is voltak (itt), csak éppen az oklevelek nem említik meg őket nemzetnevük szerint" (!). Ebben a logikai ficamban aztán elegendő alapot lát arra, hogy az ismert XI. századi törvényt, amely „birtokaikról eltávolított régi lakosokról" szól, románokra vonatkoztassa s a mesterséges magyar terjeszkedésről formált iorgai elméletével hozza összefüggésbe.1 Egyetlen rövid gondolatsorban három súlyos hibát, adattalanságot, könnyelmű következtetést és tendenciózus beállítást halmoz egymásra, hogy eljuthasson ahhoz a merőben helytelen képhez, amelyet a román 1 I. m. 20. 1., v. ö. 34. 1.
