Századok – 1940
Értekezések - ELEKES LAJOS: A román történetírás válsága 30–83
A ROMÁN TÖRTÉNETÍRÁS VÁLSÁGA 41 juk, azért történt, mert az erdélyiek nem bíztak az akkor uralmon levő, törökbarát bavaselvi vajdában, sem a kárpátoninneni, fogaras- és szebenvidéki román falvak népében, amely a vajdasággal többé-kevésbbé állandóan kapcsolatban állt. Giurescunak azonban ez a kézenfekvő megoldás eszébe sem jutott, nyilván azért, mert még ő is túlságosan benne él a magyar „elnyomás" elméletének hagyományossá lett sérelmi légkörében. Ennek a történetszemléletnek legfőbb hibája, hogy nem szerves életegészet, hanem egyes kiragadott részeket ad és merőben hibás képet formál. A kiemelt, összefüggésükből kiszakított pontokat egyes dogmává merevült, ösztönössé öröklődött feltevések körül szokás csoportosítani. Ilyen például, a már említett magyar elnyomás mellett és azt kiegészítve, az a nézet, hogy a magyarok fejlett román állami és társadalmi életet találtak Erdélyben, amikor nagykésőre megszállották. Azok a román írók, akik ezt vallják, kénytelenek adatok nélkül, sőt adatok ellenére román kezdeményezést sejtetni az erdélyi intézményekben, azt állítván, hogy a hódítók csak átvették ezeket. A háttérben, mondanunk sem kell, a kontinuitás eszméje lappang, azzal az apriorisztikus továbbképzéssel, hogy a magas latin műveltség nem tűnhetett el nyom nélkül, hanem ellenkezőleg, a románság közvetítésével, alapja lett minden további alakulásnak. A történeti adatok mást mondanak, de a román írók végtelen lelkesedéssel iparkodnak összeszedni minden lehető és lehetetlen érvet — legtöbbször adattalan okfejtéseket —, hogy elméletüket elfogadhatóvá tegyék. Ezek a törekvések gazdag és leleményes irodalmat eredményeztek, amelynek főbb vonásairól, a szükséges kiigazításokkal együtt, más alkalommal fogunk beszámolni. Itt csak azt hangsúlyozzuk, hogy az effajta törekvések, különösen közírói szinten, éppen nem mindig ártatlanok. De mind a közírásban, mind pedig annak tudományos alapvetésében olyan mély gyökeret vertek, hogy célzatuk már hagyománnyá mélyült. Belejátszanak az újabb tudósgeneráció nevelésébe is, jellemző például, hogy román disszertációk jelennek meg az elképzelt magyar expanzió körül. Példaképen kiemeljük közülük P. Gherghinanak, a bukaresti egyetem növendékének „A magyar terjeszkedés a Bánságban a mohácsi harc (1526) előtt" c. munkáját,1 amelynek főbb pontjai a következők : a román vajdák és kenézek intézménye politikai berendezkedés volt, és régebbi, mint a magyar honfoglalás ; a „bánságot" a magyarok Glad leverésével meghódították, az árpádkorban megyéket szerveztek rajta, de érintetlenül hagyták az ősi román szokásjogot. Ez mint jus valachicum tovább élt. A katolikus propaganda miatt a románok sokat szenvedtek, de a tatár ellen vitézül küzdöttek, s ezért birtokokat kaptak. Az Anjouk és Hunyadiak korában egyre nagyobb jelentőségre jutottak, sokan részesültek közülük földadományban. — Gherghina 1 P. Gherghina : Expansiunea maghiarä ín Banat páná la lupta delà Mohács (1526). (Récita 1934.) (A disszertáció a bukaresti egyetemre készült.)
