Századok – 1940

Értekezések - ELEKES LAJOS: A román történetírás válsága 30–83

38 ELEKES LA.JOP val foglalkozzék, amire betű szerint ugyanazt kell mondanunk, mint Anonymus esetében. Az ötödik és hatodik kötet megint csak tisztán magyar érdekű forrásokat tartalmaz, Rogerius leírását a magyarországi tatárdúlásról és Ricardus beszámolóját Hungaria Magna feltalálásáról. Kérdezzük, hogyan lehet mindezt a román történet forrásának minősíteni? A sorozat más köteteire is ugyanez áll. Magyar szempontból kevésbbé érdekes, de igen jellemző a harmadik kötet, „A románok a középkori költészetben", amelyben románokat legtöbbször a legélesebb szemű kutatással sem lehet felfedezni. A Nibelungenlied például azért sorolódott bele, mert egyik helyén egy Ramunc nevű hercegről és vlachjairól van szó, holott ezeket kétségkívül a rhetoromán vidéken keh keresnünk, a dunai románsághoz semmi közük nincs és nem is lehet.1 A Popa-Lisseanu-fajta kísérletek előtt első pillanatban értetlenül áll az ember. Tegyük mindjárt hozzá, hogy az ilyen nyaktörő vállalkozásokat a román történettudomány modernebb, komolyabb része, nyíltan vagy burkoltan, szintén elítéli. Pedig az egész csak logikus továbbfejlődése egy már régóta meglévő irányzatnak, amely románokat akar felfedezni ott is, ahol nincsenek, mint például Iorgának néhány sokat taglalt és román részről is cáfolt elmélete, így az, hogy a Komnenos Elektől szétrobbantott aldunai „szkíta" foglalásokban román államkezdeteket keres.2 E törekvések magyarázata igen egyszerű. A román írásbeliség a XIV. század második felében indulván, korábbi román forrás nincs. Mivel pedig ezt megelőzőleg a románság meglehetősen eseménytelenül élte népi — és nem állami ! — életét, idegen forrásokban is csak igen gyér és késői említései találhatók. A dákoromán kontinuitás elméletének ortodox hívői ebbe nem tudnak belenyugodni s népük elképzelt történetének ezeréves hézagát — a római kortól a románság északdunai felbukkanásáig — úgy igyekszenek áthidalni, amint éppen lehet, néha igen különös eredménnyel. Nem kell ebben feltétlenül rosszhiszeműséget látnunk ; az esetek túlnyomó többségében olyan romantikus naívságról van szó, mint nálunk száz év előtt Horvát István hírhedt analógiáiban. Csakhogy manapság az ilyesmi már erősen idejét multa. A XIII. században bukkan fel a románság a magyar oklevelekben. Ezelőtti története az eseménytelenség sűrű ködébe vesz, s ennek a ködnek az eloszlatása embertelen terhet ró a román történetírás legértékesebb elemeinek vállára. Ennek a kornak román ábrázolásaiból százával tudnók kipécézni az olyan, egy-1 G. Popa-Lisseanu (szerk.) : Izvoarele Istor. Rom. I—VIII. (Bucurefti 1934—36), ism. Anuarul Institutului de Istorie Nationalá (Cluj) VI. 697. s köv. 1. —Popa-Lisseanu közben, úgy látszik, magyar tanulmányokkal is foglalkozott, egy újabb művének könyvészeti része legalább erre vall, v. ö. Századok 1939, 381. 1. 2 Elméletének elterjedésére és román cáfolatára ld. C. Nec§ulescu : Ipoteza formatiunilor politice románé la Dunäre, in sec. XI. Revistä Istoricä Romána 1937.