Századok – 1940
Értekezések - ELEKES LAJOS: A román történetírás válsága 30–83
36 ELEKES LA.JOP zeti irodalom használhatatlan, magyar íróknak kell feldolgozniuk a magyar szempontból érdekes román, délszláv stb. forrásanyagot. Ez a szándék fejeződik ki a mult század második felében élt kiváló magyar tudós, Thallóczy Lajos munkásságában. Délszláv területre vonatkozó forráskiadványai, részletfeldolgozásai ma is minden magyar és délszláv kutatónak elsőrendű hasznára vannak. Hasonló céllal közölt pontos beszámolót az akkortájt szervezett román állami levéltár anyagáról is, azzal a világos indokolással, hogy ennek az anyagnak részletesebb átvizsgálására s magyar szempontú feldolgozására külön kutatót kell kiküldeni.1 Tervei nem valósultak meg, nyilván ugyanazért, amiért ma sem gondolhatunk hasonló nagyszabású munkaterv keresztülvitelére. A magyarság egymagában nem végezheti el azt, ami három-négy nemzet történetírásának együttes kötelessége. Ilyesmire különben ma, az átfogó szintézisek korában már csak azért sem gondolhatunk, mert ha nagy fáradsággal össze is gyüjtjük egy bizonyos tárgykör anyagát, munkánkba annyi más részlet kapcsolódik, hogy valamennyit egy vagy két ember erejéből felderíteni, az illetékes irodalom támogatása nélkül, képtelenség volna. A mult század magyar tudományossága tehát, mint láttuk, két úton is megpróbálta, hogy akár az irodalmon, akár a forrásanyagon keresztül közelebb férkőzzön a románság történetéhez. A két út közül azonban egyik sem vezetett célra, s az eredménytelen próbálkozás után fanyar kiábrándultság maradt. Megszűnt az érdeklődés, a boldogult Jancsó Benedek idejében már amolyan végvári vitézkedést jelentett, ha valaki a román történelemmel foglalkozott. Hunfalvy lesújtó kritikája túlságosan hatott, s kicsinylő közönybe fagyasztott minden érdeklődést. Komolyabb változást a háború utáni évek hoztak. A nagy megrázkódtatás után új utakon tapogatózva indult meg a magyar munka. A szomszédnépek viszonyai, története iránt friss erővel lobbant fel az érdeklődés. Közös történelmi, összehasonlító irodalomtörténeti vagy nyelvészeti tárgyak feldolgozásai láttak napvilágot, örvendetesen szaporodó számban. Ez az új irodalom már gondosan tekintetbe vette, mérlegelte, megérteni és használni törekedett a román szakemeberek állításait is. Felismerte és méltányolta az utóbbi évtizedek komoly teljesítményeit, de sajnos, még mindig gyakrabban kénytelen kritikát gyakorolni. Mint látni fogjuk, erre, különösen magyar vonatkozásban, minden oka megvan. Mindenesetre a változott szemléletmód megnyugtató jele az, hogy az újabb magyar irodalom hangja egyre megértőbb lett, a vitákat nem keresik, és ha mégis ellenvetésre kényszerülnek, néhány sajnálatos kivételt leszámítva, komoly elmélyüléssel igyekeznek a másik oldal érvelésének minden gyökerét kikutatni. A megértés szándéka emeli ezt az irodalmat elődei és ellenfelei fölé. A megértésre való törekvés jele az, hogy egyre-másra jelennek meg olyan cikkek, amelyek egyszerű, tárgyilagos előadásban, 1 Thallóczy L. : A rumun nemzeti levéltár. Századok 1879.
