Századok – 1940

Értekezések - ELEKES LAJOS: A román történetírás válsága 30–83

34 ELEKES LA.JOP egymás irodalmáról, minő általános állásfoglalásra, tudatos vagy tudattalan beállítottságra vezettek ezek napjainkban, s mennyiben engednek alkalmat eredmények kölcsönös kicserélésére. Erre két okból is szükségünk van. Egyrészt azért, mert látnunk kell, hogy mi történt a megismerés érdekében, s főleg, hogy milyen tényezők zárták el a közlekedés útját, másrészt azért, mert azzal, hogy ezt néhány példa segítségével megállapítjuk, a román válságnak egyik, magyar szempontból legfontosabb oldalára világítunk rá. Gátlásokra, a gyakorlati nehézségeknél súlyosabb lelki akadályokra fogunk rámutatni, s ez egyszersmind az alól is felment, hogy az alábbiakban említendő, helytelen román nézetek mindegyikénél hosszasan kelljen fejtegetnünk a lelki indítékokat, amelyek létrehozták őket. Fejtegetéseink közben érzékeny pontokat fogunk érinteni, s lehetséges, hogy ez román oldalon ellenérzést fog kiváltani. Éppen ezért határozottan le kell szögeznünk, hogy eljárásunkban nem az a cél vezet, hogy bárkit nevetségessé tegyünk vagy véleményének hitelét lerontsuk, — éppen román példákon tanultuk meg, hogy az ilyesmi semmivel sem viszi előbbre a tudományos munkát, — hanem úgy cselekszünk, mint az orvos, aki a gyógyítás őszinte vágyával mélyeszti kését a beteg testrészekbe. A Supplex Libellus Valachorum körül kitört, s erdélyi körökben néhány évtizedig meglehetősen nagy port vert vitákról nem szólva, magyar oldalon elsőnek Hunfalvy Pál foglalkozott behatóbban a román történetírás eredményeivel. Elődei nem is igen tehettek ilyet, mert számottevő román irodalom egyáltalán nem volt. A Kárpátokon túl csak a század derekán bekövetkezett politikai változások, a vajdaságok egyesítése s a nemzeti öntudatnak ezzel kapcsolatos nagy, bár késői fellobogása után mutatkozott ilyen irányú érdeklődés. Ez viszont annál hathatósabbnak bizonyult ; tömegestül indultak meg a forrásközlések, s mindjárt egyidejűleg a román történet első komolyabb arányú szintézisei is. Ez a korszak a román történetírásban két nagy névhez, B. P. Hasdeu és A. Xenopol munkásságához kapcsolódik. Jelentőségükre az alábbiak során még visszatérünk, itt csak annyit, hogy munkájuk az adott körülmények közt minden becsülést megérdemel. Vadon őserdőben vágtak utat, és igen természetes, hogy közben nem egyszer maguk is eltévedtek. Az előmunkálatoknak szinte teljes hiánya, a források feltáratlansága, s a már feltártaknak értékeletlen, megrostálatlan állapota majdnem emberfeletti feladatok elé állította a román történetírás úttörőit. Ők azonban, nagy lelkesedésükben, nem rettentek vissza a nehézségektől és úgy, ahogy tudták, megoldották feladatukat. Arra építettek, ami rendelkezésükre állott, s a roppant hézagokat érvekkel, gyakran igen bizonytalan elméletekkel iparkodtak áthidalni. Ez a módszer a fejlettebb magyar történetírásnak már idegen, felszínes, rossz volt. Nálunk akkortájt a tudományt komoly pozitivista módra, száraz adatszerűségben szerették látni, a bizonytalanul lebegő elméleteket megvetették. Ebben az időben az is