Századok – 1940

Történeti irodalom - Schünemann; Konrad: Deutsche Kriegführung im Osten während des Mittelalters. Ism.: Kring Miklós 440

^TÖRTÉNETI IRODALOM 441 sikerrel jártak. A középkor kezdetlegesebb termelési, közlekedési viszonyai között a hadseregellátás zavartalansága szinte egyet jelentett a biztos győzelemmel ; különösen olyan terepen, amilyenen a birodalomnak keleti hadjáratai lezajlottak. Sch. szerint ugyanis ezek sikertelenségét elsősorban a keleti szomszédok fejletlen úthálózata, mesterségesen emelt akadályok és a megtámadott területek gazdasági elmaradottsága okozták. A számbajöhető folyók közül egyedül a Duna szolgálta a nyugatról benyomuló németek érdekeit. Egyébként kelet felé alig néhány kapu állott nyitva előttük. Ezeket pedig a kitűnő felderítéssel és határőrszervezettel rendelkező országok idejében eltorlaszolták. A határvédelem klasszikus mestereit Sch. az avarokban látja, akiktől a szlávok, majd a magyarok vették át művészetüket. Részletesebben, bár magyar vonatkozásban kissé elavultan szól erről a védelmi „rendszerről" („Gyepü-System"). Igen helytálló megfigyelése az, hogy e nagy területekre kiterjedő védelmi öv fenntartása szorosabb politikai szervezettséget tételez fel. Rámutat arra is, amire e sorok írója is felhívta már a figyelmet, hogy az erősen központosított hatalom a birodalom felé mindig vonalszerűbb határokat eredményezett, mint amilyeneket a birodalomnak tulaj donképeni területén túl, a ,,Vorland"-dal is kapcsolatokat szövő politikája alakított volna ki. A keletre törő német seregek legnagyobb ellensége az éhség volt. Ha a védelmi vonalon sikerült is egyszer-másszor átjutniok, különösen a sok embert mozgósító vállalkozások az előre felperzselt és kifosztott vidékeken megfeneklettek. A magyar hadtörténelem a nyugati harcászati fölény elismerését látja királyaink részéről abban, hogy kerülték a nyílt összecsapást a németekkel s portyázó taktikával igyekeztek legyőzni benyomuló ellenségeiket. A nyílt találkozás — mint 1044 példája is mutatja — valóban katasztrófával járt a magyarságra. Sch. csak azt látja, hogy az itáliai hadjáratokban legjobban bevált seregek is tönkrementek, ha a birodalom keleti szomszédai kiéheztető taktikájukhoz folyamodtak. Velük szemben támadó hadjárat csupán akkor kecsegtetett sikerrel, ha kis seregekkel hajtották végre. A gabona beérésétől (kb. augusztus elejétől) 8—10 héten belül kellett ezeket a támadásokat végrehaj taniok, addig, amíg a friss készleteket a sereg teljesen fel nem élte. Sch. helyesen ismerte fel ennek a portyázó taktikának erejét, illetve azt, hogy miért nem lehetett a német császárok keleti politikája sikeres. Végső következtetéseiben azonban olyan eredményeket összegez, amilyenek előadásából, forrásainak elemzéséből nem következnek. A hadtörténetírást elítélő bevezető sorai után azt várnók, hogy részletesebben szól majd a X—XII. századi hadviselés társadalmi és gazdasági hátteréről. Erre egész tanulmánya során csak utalások történnek. Anélkül, hogy közelebbről megvüágítaná a német és magyar, illetőleg szláv mezőgazdasági termelés különbségeit, tanulmánya végén azt állítja, hogy a német seregek vereségének minden más tényezőt háttérbeszorító, legfőbb oka a keleti országok mezőgazdasági elmaradottsága volt.