Századok – 1940
Értekezések - ELEKES LAJOS: A román fejlődés alapvetése - 361–404
A ROMÁN FEJLŐDÉS ALAPVETÉSE 387 teket tártak fel, balkáni mesterek jellegzetes alkotásait. Az újkorban az udvar szervezete és élete egészen erre az útra tért, a bizánc-balkáni formák egyre tisztábban kiemelkedtek s lia akadt egy-két nyugati iskolákon nevelkedett, ottani életformákba beletanult előkelő, az élet egységes menetén nem tudott változtatni. Az udvarfejlődés arról tanúskodik, hogy a vajdai hatalom mélyen belenyúlt a társadalom szervezésébe, mint láttuk ós látni fogjuk, jelentős szerepe volt egyes csoportok helyzetének változásaiban. Ezzel a szervezéssel, különösen a tisztségviselő elemek kiemelkedésével kapcsolatban felvetődhet az a kérdés, hogy nem fejlődött-e itt is valami olyan szerv, amely az uralkodó mellett fokozatosan intézményessé váló részt kapott volna az ország ügyeinek vezetésében. Középeurópai analógiákból indulva, elsősorban a vajdai tanácsra gondolhatnánk. Látjuk, hogy a vajdák középkori okleveleik magyaros záradékában mindig megemlítik bojárjaik hitét, sőt olykor egyes fontos intézkedéseket az ő megerősítő jóváhagyásukkal adnak ki. Főleg XV. századi hűségnyilatkozatokban látunk ilyesmit s joggal gondolhatunk arra, hogy az előkelők megerősítő nyilatkozata nem annyira a vajdaság benső rendjéből, mint inkább a hűséget vevő államok, Magyar- és Lengyelország akkori szervezetének kívánalmaiból következett. A belső oklevelek záradékában azok az előkelőek szerepeltek, akik éppen az udvarban tartózkodtak, a XVI. században következetesebben, csak a főtisztek. Ezekből alakult ki a legkörülhatároltabb egység, a szűkebb tanács, azonban ez teljesen a vajdától függött, aki a tiszteket tetszése tartamára nevezte ki, többnyire családja tágjaiból s legközvetlenebb híveiből. Trónváltozások esetén a tisztikar nagy része rendszerint teljesen átcserélődött s mivel a vajdai örökösödés rendje sem voit tiszta, a tanácstagok helyzetének biztosítására nem volt mód. Ilyen körülmények közt természetesen arról sem lehetett szó, hogy az uralkodó politikai felelősségének egy részét áthárítsa országa előkelőire, amint Középeurópában történt. Mindössze annyit figyelhetünk meg, hogy egyes családok a középkor végétől kezdve, sorozatos birtokgyüjtések révén egyre nagyobb hatalomra tettek szert, a trónigénylők körül pártokba tömörültek s erejükkel viszály esetén komolyan kellett számolni. Szerepük azonban sohasem jutott intézményes formákig. Az ország irányításának minden szála a vajda kezében futott össze, a XVI. században a tanács még teljes politikai tájékozatlanság képét mutatja. Jellemző példaként említjük, hogy a moldvaiak meggyilkolták egy kellemetlen vajdájukat s tettüket azzal 25»
