Századok – 1940

Történeti irodalom - Leicht; Pier Sylverio: Storia del diritto italiano. Le fonti. Ism.: Móra Mihály 331

TÖRTÉNETI IRODALOM 335 Már ez a két tényező is sejttetni engedi, hogy milyen gazdag anyag kinálkozik itt az egyházi jogtörténésznek. A szerző e beállítottságának ellenére sem elfogult az iskola javára és józan mértékkel mér. Mi sem áll távolabb tőle, mint az iskola szerepének túlzott hangsúlyozása, sőt ettől egyenesen óv. Elég sokszor hallottunk a bolognai iskoláról és általában a római jog újbóli felvirágzásáról, s könnyen hajlandók vagyunk ennek számlájára írni olyasmit is, aminek valódi gyökerei másutt keresendők. L. helyesen mutat rá arra, hogy a jogi risorgimento sem az a csodaszer, amelynek már magában a megemlítése elintézi a nyitva álló kérdést. Túlságosan sokat tulajdonítottunk a római jog újjászületésének. Érdekes példa lehet erre a római abszolutisztikus, a császárság korában mindenesetre már enyhített teljhatalom, a patria potestas, amelynek középkori sorsáról oly keveset tudunk. Bizonytalanságot mutat a langobard jogtudomány is : Accursiusa, Carlo di Tocco határozottan tagadja a langobard „patria potestas" létét, viszont a paviai iskola tagjai közül többen beszélnek a „filii familias"- és ,,potestas"-ról. A látszólagos ellentétnek az az alapja, hogy a római elem felsőolaszországban sokkal erősebb volt, mint a beneventumi vidéken. A Bolognában tanító beneventumi származású Carolus de Tocco glosszátor abban a helyzetben volt, hogy a legtisztább langobard jogot adta vissza. Mindebből L. le is vonja a következtetést, hogy a patria potestas-nak az észak- és középitáliai statútumokban váló elterjedését nem lehet egyszerűen a római jog új risorgimentojának tulajdonítani, hiszen itt a bolognai iskola előtti időben lassan kiképződött természetes szokásjogi fejlődésről lehet szó. Az előbb említett eset is alkalmas lehet egy nem kevésbbé jelentős megfigyelésre : a különböző jogvidékek mozaikszerű élete egymást befolyásolva, sokszor viszont egymásra alig hatva alakítja ki az olasz jogtörténetet. Teljességgel tarthatatlan az olyan állítás, amilyet a sajátos történeti felfogást valló Engelmann1

(aki a kor jogtudósai között Gratianust meg sem említi) kockáztat meg : hogy az olasz középkori jogtudomány tisztán és egyedül a római risorgimentot jelenti, amelyre sem a langobardgermán gondolkodás, sem a skolasztikus teologia nem volt megemlítésre méltó hatással. A svájci havasoktól a Földközi-tenger római gabonaraktáráig terjedő terület valójában számos elem gyüjtőmedencéje volt. így aztán érthető, hogy az olasz jogtörténetnek a bizánci, francia és spanyol jogon kívül segédtudománya a muzulmán jog is. (Sicilia és Malta !) De a kontinentális rész jogának változatossága is arra mutat, hogy a középkori „olasz jog" megjelölés közelebbi utalás nélkül meglehetősen pontatlan, hiszen területileg nem is olyan távolfekvő, sőt földrajzilag egyenesen egy vidékhez tartozó helyeken is más és más jog volt irányadó. Távol áll tőlünk, hogy ezt az itáliai jogfejlődés kizárólagos specifikumaként húzzuk alá. De ha az olasz jogban a részletekig elmélyedünk, 1 Die Wiedergeburt der Rechtskultur in Italien durch die wissenschaftliche Lehre (Leipzig 1938).