Századok – 1940

Történeti irodalom - Puscariu; Sexti. 233

232 TÖRTÉNETI IRODALOM 233 (nyilvánvalóan a Nyírség és a Kraszna mocsarait érti) csak a XVIII. században csapolták le a sváb telepesek és nyitották meg ezzel az utat a magyarságnak is Erdély felé. Az illusztris szerző állításai, látjuk, még bírálatot sem érdemelnek. Puscariu Sextil egyetemi tanár Erdélynek a román nyelv kialakulásában és fejlődésében játszott szerepét ismerteti. Természetesen kitart a római, ill. dáko-román elem folytonos erdélyi ottlakásának elmélete mellett, s azt a román nyelv latin szókincsének részletes felsorolásával és taglalásával igyekszik bizonyítani. Régebbi kutatásaihoz ez alkalommal különösebb fontosságú i'ij adalékokat nem fűz ; állításai a magyar nyelvészeti irodalomban már kimerítő ismertetésben és bírálatban részesültek. Érdekesebb és magyar szakkörök figyelmébe ajánlható Daicoviciu Konstantin tanulmánya az őskori és ókori Erdélyről; különösen annak római archeológiai része, melyben a háború utáni román kutatásokat foglalja össze. Erősen hangsúlyozza, hogy „Dácia nemcsak beletartozott a római birodalomba, hanem római is volt a szó legteljesebb értelmében". (126. 1.) A városi élet nagyfokú virágzása, a latin feliratok tömege, a leletek mennyisége és természete mind azt bizonyítják. Tagadja az Aurelianus által végrehajtott teljes kiürítést és korai népvándorláskori leletekkel igyekszik bizonyítani, hogy a fennmaradt római lakosság még évszázadokon át békésen együttélt a germán (gót, szarmata, gepida) hódítókkal. Kétségtelennek tartja, hogy a szlávok érkezéséig a dáciai római elemek fennmaradtak. Arra vonatkozólag azonban, hogy ezek azonosak lennének a mai románsággal, már óvatosabban nyilatkozik és a kérdés végleges eldöntését további archeológiai és okleveles adatok felbukkanásától várja. Lupas János egyetemi tanár a XIII.—XV. századi erdélyi történelem tárgyalásában nem osztja ezt az óvatosságot. Hivatkozik a „román-kárpáti testvériségre", azaz a hegyek és erdők védelmére, melyben a római lakosság fennmaradt és ősi intézményeit is megőrizte, továbbá a helynevek tanúságára, mely szintén a románok gyökerességét bizonyítaná. A behatoló magyarság Erdély és a „Részek" területén román-szláv fejedelemségeket talált (ilyenek szerinte Ménmarót, Gelu, Glad, Ajtony, Keán tartományai)', melyeket meghódított ugyan, de az ősi politikai szervezetet eltörölni nem tudta. Fennmaradt ez a román kenézségekben és az erdélyi vajdai tisztségben, mely utóbbiról azt állítja, hogy nem a magyar királyok létesítették, hanem megvolt már azelőtt, mint román politikai csúcsszervezet, s a magyarok is, akaratuk ellenére, kénytelenek voltak tiszteletbentartani és ezzel mintegy Erdély függetlenségét elismerni. Ezért nem lehetett a megyerendszert sem Erdélybe bevezetni (!), úgyhogy a szász és székely comitatusokon kívül még a XIX. században is csak 7 megye volt Erdélyben. (Itt a szerző, úgy látszik, elfeledkezik arról, hogy bármilyen kevés is talán a francia olvasó számára ez a 7 megye és a két autonóm terület, mégis magukban foglalják az egész Erdélyt). Szerinte a székely és szász székek eredete is a