Századok – 1940

Történeti irodalom - Schünemann; Konrad: Vorstufen des deutschen Städtewesens. Ism.: Kring Miklós 219

220 TÖRTÉNETI IRODALOM szerepük lett volna a magyar városi élet megteremtésében, mint ahogyan Sch. elképzeli. (Lengyelországra vonatkozó megállapításaira itt nem kívánunk kitérni.) Sch. annak idején behatóan foglalkozott a magyar városi élet kialakulásával (Die Entstehung des Städtewesens in Südosteuropa c. művében). Különösen behatóan Esztergommal. Bár maga állapította meg, hogy Esztergom városiasodásában a latin városnak volt döntő szerepe, s hogy 1241 és 1340 között a város polgárainak legnagyobb része francia volt (114. !.), mégis már ott jónak látta hangsúlyozni, hogy „trotz dieser nichtdeutschen Einflüsse . . . kann das mittelalterliche Städtewesen Ungarns . . . getrost als deutsch bezeichnet werden" (i. h. 8. 1.). Közben megjelent Pleidell munkája városi életünk kezdeteiről. Pleidell ugyancsak tekintélyes forrásanyag átvizsgálásából azt a megállapítást szűrte le, hogy városi életünk kialakítóit nem a németek, hanem az itt talált római és romanizált népek körében kell keresnünk. Sch. néhány gúnyos sorban akarja most ezt az „eredeti festményt" szétrombolni. Vitathatatlan : Pleidellt nem egy ponton meg lehet támadni, de igen komoly bizonyítékok hosszú sorára épített tanulmányát ilyen egyszerűen, kissé pedagógiai színezetű előadás keretében talán mégsem lehet elintézni. Sch. Esztergomban már a tatárjárás előtt is ki tud mutatni egy-két franciás polgárnevet, de ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy a latin települést ők alapították. Pleidell állítását ugyanis, hogy a latin város már a XI. század első felében fennállott, Sch. nem cáfolta meg. De akkor is, ha elfogadjuk, hogy a mi latinjainknak semmi közük sincs a rómaiakhoz, még mindig nincs bizonyítva az, hogy a városi élet megindulását a németeknek köszönhetjük. Csak nem kívánja Sch., hogy például Esztergomot azon az alapon tekintsük német eredetűnek, hogy az urbanizálódását elindító latin-franciák régi hazája a német nyelvhatárhoz közel feküdt s annak lakossága csak utólag romanizált német-frank elemekkel volt átitatva ? Ebben az összefüggésben megtévesztő módon hivatkozik Szent László királyunk egyik törvényére. Nevezetesen azt mondja, hogy a szent király a külföldieknek megparancsolta, hogy a böjt kezdetét magyar szokás szerint tartsák meg s hogy ezeken a külföldieken nem lehet másokat értenünk, mint német távolsági kereskedőket. Hogy miért éppen csak németeket és miért nem franciákat is, azt nem árulja el. De különben is a törvény nem külföldiekről beszél általánosságban, hanem — expressis verbis — latinokról. (Szent László I. 31. : „Latini qui Ungarorum consuetudini legitimae consentire noluerint. . ." stb.) Latinokon pedig akkoriban román népeket értettek. Ennek a fogalomnak mindössze egyházi vonatkozásban volt tágabb értelme. Az egyházi terminológia szerint ugyanis latinok voltak mindazok a népek, amelyek nem a görög egyház, hanem a római szentszék híveinek vallották magukat. A magyarság ilyen értelemben latin népnek számított Szent László korában. Az idézett törvénycikk tehát, amely a latin és a magyar szokást állítja egymással szembe, kétségtelenül nem az egyház latinjairól, azaz általában római katolikusokról, hanem román népekről beszél.