Századok – 1940
Értekezések - MACARTNEY; CARLILE Aylmer: „Pascua Romanorum” 1–11
8 MACARTNEY С. A. „Gothorum tempore, qui Totila duce, de partibus Teutonia» et Poloniae exiemnt, dicitur Salona fuisse destructa : etenim dux ipse, antequam arma inferret. Italiae, per partes Dalmatiae vastando transivit, Salonamque urbem ex parte vastavit . . . Vénérant de partibus Poloniae, qui Lingeries appellantur, cum Totila, Septem vei octo tribus nobilium. Hi videntes terram Croatiae aptam sibi fore ad habitandum, quia rari in ea coloni manebant, petierunt, et obtinuerunt eam a Duce suo. Rémanentes ergo ibidem, coeperunt opprimer© indigenas, et ad suum seruitium Ruhigere violenter." Következik Salona elfoglalása. (Schwandtner : Scriptores, fol. III. 541. I.) Ez a részlet ismét igen figyelemreméltó a mi szempontunkból. Eredetére nézve nem hagy kétséget Salona elfoglalásának emlegetése ; a „septem vei octo tribus nobilium" szavak viszont világosan mutatják, hogy a magyar hagyomány bizonyos elemei is belekerültek az elbeszélésbe. A „rari coloni" kifejezés pedig, amely később a magyar hagyományba jutott, szemmelláthatólag a szláv mondából származik, mely szerint a Dunán túl csak pásztorok laktak. Spalatói Tamás krónikájában kezd szerepelni egy másik sajátos elem is. A hódító belép Diocletianus palotájába és csodálja annak nagyszerűségét. A krónikának egy másik részlete (4. fejezet, i. h. ÎIT. 537.1.) elmondja, hogy Diocletianus több várost építtetett, köztük „in Pannoniae partibus, in confinio Rutheniae, quoddam construxit aedificium et lapidibus porphyreticis satis excellens, quod adhuc, licet dirutum, magnum tarnen inde transeuntibus admirationis spectaculum praestat, sicut legitur in história quatuor Coronatorum." A „história quatuor coronatorum "-nak az a változata, melyet módomban volt tanulmányozni — az Arundeli kézirat —, sajnos, sokkal nem visz előrébb, kivéve azt a momentumot, hogy Diocletianus Syrmiumba tette át tevékenységének színhelyét. De amint az oláhokra vonatkozó hagyományt visszavezethettük a délszláv forrásig, úgy ezek a szavak is hasonló eredetére mutatnak annak a hagyománynak, mely kétségtelenül egy másik alkotórésze volt a magyar Attilamondának. Áttérve az első sajátosan magyar szöveg, Anonymus tárgyalására, a részleteket illetően ismét hivatkozom készülő tanulmányomra. Ott azt igyekszem kimutatni, hogy Anonymus hún hagyománya — ha úgy tetszik : Attila-hagyománya — egyáltalán nem szorítkozik pusztán az első fejezet néhány sorára. Ellenkezőleg, a 46. és 48. fejezet tekintélyes része, sőt több más szakasz is nem egyéb a most említett bevezető mondatok kibővítésénél, vagy még inkább : a bevezetés nem más, mint a többi rész összefoglalása. A 46. fejezetben olvassuk, hogy Árpád és a vezérek „intraverunt in
