Századok – 1940

Értekezések - ALFÖLDI ANDRÁS: Dákok és rómaiak Erdélyben 129–180

168 ALFÖLDI ANDRÁS Első sorban az impérium általános stratégiai helyzete pecsételte meg Dácia sorsát. Ismeretes ugyanis, hogy a római haderő a II. század óta — tisztán defenzívára beállítva — a rengeteg hosszúságú határvonal csendőre csupán; súlyosabb támadás esetében csak más frontszakaszokról elvont erők állnak rendelkezésre nagyobbszabású katonai akciók végrehajtására ; valamint az is tudott dolog, hogy mióta a II. században e vékony katonai határkordont koncentrikus ellenséges nyomás éri, teljes katonai csőd következik be : nemcsak a Kr. u. 226 óta újraéledt Perzsia nyomását és vele egyidejűleg a hatalmas germán ostromot kellett kivédeni a Duna mentén, hanem a Rajnánál és Afrikában is meg kellett állítani a megmozdult barbárságot ; ráadásul jön ezekhez egy tengeri front keletkezése a germánoknak a Pontus északi partjáról induló flottatámadásai miatt (256 óta), azután az ellencsászárok egymást érő felkeléseikor szükségessé váló csapatösszevonások, melyek együttvéve elviselhetetlen nyomást gyakoroltak a határvonalra és folyton elvonták az erőket onnan. E lehetetlen helyzetben csak egy segítség volt, a frontrövidítés; és mivel az antik felfogás bámulatos szívóssággal ragaszkodott a folyóhatár mélyen beidegződött képzetéhez, adva volt már előre is, hogy a Duna balpartján fekvő nagy, előretolt állásokat kell mindenek előtt feladni, tehát a Rajna és Duna szögét védő agri decumates-t és az alsódunai provinciák nagy hídfőjét, Dáciát. Tudjuk, hogy ez a katonai szituáció pontosan a III. század közepén érett meg és most már áttérhetünk 'arra, hogy ennek keretében miként érett meg Dácia tragédiája.1 Már Philippus és Decius alatt annyira tönkre teszik Dáciát a folyton megismétlődő rablóhadjáratok, hogy a pénzforgalom hirtelen egészen összezsugorodik — alig tudjuk ezentúl a nyomát felfedezni nagy ritkán a leletekben —- és nem is tér itt vissza az élet többé rendes kerékvágásába. Pedig a két említett császár még nagy erőfeszítéseket tett a tartomány megmentésére és noha évről-évre megismétlődtek a portyázó hordák támadásai ellene, még a következő évtizedben is küzdöttek ellenük a rómaiak, sőt néhányszor jól rájuk is vertek. így nem áll helyt az a Gallienus által félretolt szenátus gyűlöletét tükröző céltudatos beállítás, hogy Gallienus bűne volt Dácia elvesztése ; de annál biztosabb, hogy 258 1 A következőkben megismételjük az „A gót mozgalom és Dácia feladása" c. tanulmány egyes rövidebb részeit (v. ö. 30. s köv. 1.), továbbá a Cambr. Anc. Hist. XII. (1939), 150. s köv. 1. közölt gondolatmenetet.