Századok – 1940

Értekezések - ALFÖLDI ANDRÁS: Dákok és rómaiak Erdélyben 129–180

DÁKOK ES RÓMAIAK ERDÉLYBEN" 167 előbb-utóbb bekebelezte volna őket. Csakhogy utána olyan uralkodó következett, aki váratlanul szembefordult Traianus hódító politikájával és legszívesebben Erdélyt is újra a barbárság prédájára hagyta volna, nemhogy folytassa az uralt területek növelését. Ez a rövidlátó elgondolás kétségtelenül összefügg a római gondolkodás és kultúra hanyatlásának hangtalan kezdeteivel, amelyek éppen ebben a békesség napjától bearanyozott korszakban ütköznek ki, úgy, amint ezt az irodalomban és a művészetben egyaránt pontosan megfigyelhetjük. A császári helytartók nem igyekeztek már tájékozódni a szabad Germánia népeinek halmazállapotáról, úgy, mint az I. század kiváló vezéregyéniségei ; ellenkező esetben t. i. látniok kellett volna a közelgő veszélyeket. A húsz éves szvébszarmata háborúk (160—180. Kr. u.) azután nagyon is kézzelfoghatólag demonstrálták e megtorpanás hibáit és a békés Marcus császár kénytelen volt Augustus eredeti elgondolásához visszatérve megszállni Csehországot és Észak-Magyarország vidékét, azzal a szándékkal, hogy Marcomannia és Sarmatia néven új provinciákat alakít belőlük. 20.000— 20.000 főnyi megszállócsapat tartotta már e területeket kézben, állandó jellegű erőd- és egyéb építkezésekkel készülve a végleges berendezkedésre. Az oláh síkság provincializálása sem várathatott volna sokáig magára ezután. De Marcus meghalt, mielőtt befejezte volna művét és léha fia könnyelműen odadobta apja véres küzdelmei gyümölcsét, visszavonta a quádok, markomannok és szarmaták földjéről a garnizonokat s ezzel örökre lezárult annak a lehetősége, hogy a Duna veszélyesen megtörő, katonailag értéktelen vonala helyett a Kárpátok körvonala és Közép-Európa előretolt nagy sziklabástyája, Csehország földjén védjék a birodalmat a germán néptenger zajlásától. A moesiai helytartók a III. század elején szemet hunytak, amikor a balparton a dákokkal rokon karpok, majd a Pontus északi partjaihoz lenyomult keleti germán törzsek felmorzsolták a roxolánokat, amely végzetes folyamatról semmi forrásadatunk sincs, csak a következményekből világlik ez ki. Róma megelégszik azzal, hogy az Olttól keletre egy második erődvonalat emeltet, hogy legalább itt felfogják e népek folyton megújuló hullámverését. De ez édes-keveset használ. A germánok azáltal, hogy az oláh síkságon szabadon mozoghatnak, szinte kedvük szerint törnek Erdélybe, vagy Moesiába, egyre jobban megnehezítve az eló'ielolt nagy hídfőállás, Dácia helyzetét, mely végül is elsüllyedt a barbár áradatban. Nézzük, hogy történt ez.