Századok – 1940

Értekezések - ALFÖLDI ANDRÁS: Dákok és rómaiak Erdélyben 129–180

146 ALFÖLDI ANDRÁS teszi, hogy még ott is tökéletes volt a személyi számbavétel, ahol az ősi bennszülött törzsi szervezeteket meghagyták állami felügyelet alatt helyi hatóságnak : az adószedés és újoncozás szükségessé tette, hogy az állam mindenkiről tudjon. Ami azokat az erdélyi dákokat illeti, akik megúszták a római foglalás küzdelmeit, nagyrészt elmenekülhettek azokhoz a dák törzsekhez, melyek Erdélytől keletre Bukovina, Galicia és Moldva földjén voltak megtelepülve ; tudjuk is, hogy ezt a függetlenségét mindenek felett szerető nép jelentős része meg is tette. Rengeteget el is fogtak persze közülük. Lydus állítását, hogy a foglyul ejtettek száma félmillió lett volna, általában fantasztikusnak tartják, bár a szám maga nem oly exorbitáns, ha meggondoljuk, hogy fél évszázad múlva hitelt érdemlő tudósítások szerint több százezer provinciálist cipeltek el a dunai tartományokból a megvadult szomszédok. Mégis lehet, hogy túlzott a bizánci író adata — talán egyszerű elírás következtében, mint J. Carcopino hiszi. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a dák foglyok száma rendkívül nagy volt. Nem véletlen az sem, hogy ezeknek Rómában és környékén elég sok nyomuk maradt, ide számítva azokat az Agathyrsus nevű rabszolgákat és libertusokat is, akiket ekkortájt ott találunk s akik természetesen nem a rég eltűnt szkita agatirzek késői utódai — mint Patsch hitte —, hanem (irodalmi színezetű archaizáló névadás által) e mondás népnévvel illetett dák hadifoglyok. Ezreket felemészthettek ezek közül azok a hallatlan méretű, hosszú ideig tartó gladiátori viadalok is, melyeket a császár triumphusa után tartott, amint már R. Syme megjégyezte. Az elfogott és meghódolt dák férfiakból új római segédcsapatokat szerveztek. Igaza van C. Daicoviciunak, hogy ezek száma nem oly kicsi volt, mint e sorok írója is vélte. Nem csoda ez, hiszen e cohortes Dacorum szervezése nem utoljára Erdély megtisztítását szolgálta : Britanniában és a Keleten alkalmazták őket és kétségtelenül kevesen jöhettek közülük vissza a 25—30 éves katonáskodás után. Kissé később megengedték nekik, hogy ősi hadijeleiket és csatakiáltásukat használják. Dák jellegük még sokáig meglehetett azáltal, hogy legénységük állomáshelyén maradt azután is, hogy elbocsátották és helyből nősülve fiai léptek helyébe ; erre van sok jel egyéb csapattesteknél is.1 De, hogy Erdélyből kaptak volna friss dák újoncokat (mint 1 V. ö. Cambr. Anc. Hist. XII. (1939), 211. 1.