Századok – 1940

Értekezések - ALFÖLDI ANDRÁS: Dákok és rómaiak Erdélyben 129–180

130 ALFÖLDI ANDRÁS a románság épúgy magában hordja a balkáni prehisztorikus thrák lakosság vérét, mint ahogy a római világbirodalom kultúrbékéjének bélyegét őrzi nyelvében ; és ha mai összetétele törökfajú, szláv, görög és magyar elemekkel is bővült, úgy mindez csak ezen európai térség történelmének hiteles tükröződése rajta, mindez csak növeli ezen élő ókori reliktum forrásszerű becsét. Csak egy dolgot sajnálunk. Volt a románoknak egy nagytehetségű, kitűnő erudiciójú és termékeny képzeletű tudósa, akinek sokat köszönhet a régi Illyricum kutatása. Vasile Pârvanra gondolunk, aki maga is a dákoromán kontinuitás elméletét vallotta ; őszintén fájlaljuk, hogy ez az emelkedett szellem nem veheti fontolóra érveinket, mert elragadta a korai halál. Emlékének ajánljuk kegyelettel e kis tanulmányt. Már Krisztus születése előtt sok évezreddel megjelent Erdély bércei között az ember, amint a földben hátrahagyott kőszerszámai és kőből való fegyverei elárulják, —amelyeket még csiszolni sem tudott akkor, csak éppen pattintással formálni. A régészeti leletekből az a nagy történelmi folyamat is egyre világosabban elénk tárul, amely ezután játszódott le ezen a természeti kincsekkel dúsan megáldott földön s amelynek során egyre növekvő színvonalú kultúrák váltották fel egymást. A Kr. e. III. évezred folyamán a fiatalabb kőkorszak edényművességének bőségesen előkerült maradványai módot nyújtanak arra, hogy az erdélyi cserepeket összehasonlítva a szomszéd területek és egész Európa ez időből való edénytöredékeivel, megállapíthassuk : Erdély melyik nagy kultúregységbe záródik azon nagykiterjedésű csoportok közül, melyek létezését és kiterjedését éppen a kerámia mutat ja meg, s milyen kultúrakörök metszik itt egymást, mi köti össze az itteni kultúrtartományt Magyarország többi része és mi a keletre és délre fekvő vidékek akkori műveltségével... A részletekre itt nem térhetünk ki. Azt, hogy a fémek gyakorlati felhasználása Kr. e. 2000 táján mennyire meggyorsította a kulturális fejlődés ütemét, tudja az olvasó. A régi neolith-kori lakossághoz északról és dél felől benyomuló új elemek járulnak most a Kárpátok medencéjében ; de a régebben itt lévő s az újonnan jött népek hagyatéka egyaránt egységes arculatot vesz fel csakhamar. Ez az egységessé válás természetesen nemcsak azoknak az eszközöknek formaadásán és díszítésén nyilvánult meg, amelyek ránk maradtak, hanem a szellemi életben s a politikai szervezet terén is, amit már nem tudunk érzékelni. Joggal tették fel, hogy a magyarországi kultúracsoportok ezen össze-