Századok – 1939

Értekezések - HAJNAL ISTVÁN: Történelem és szociológia - 1

TÖLTTÉNELEM ÉS SZOCIOLÓGIA 27 tartalomtól függetlenül is használhatja az ember. Fokozottan áll ez olyan kifejeződésekre, amelyek „objektívabbak", âiZâZ db belső élményt a test egyszerű reakcióját felülmúló formákban jelzik, s amelyek a személyies kifejeződéstől teljesen elvált formák alkalmazásáig is eljuthatnak. Freyer elevenen rajzolja a processzus részleteit : az élmény mind feljebb haladó küzdelmét mind kifejezettebb formákhoz való kapcsolódásért. Minden emberi élményben van valami „intencionális", tárgyi kapcsolódás-keresés, ez segíti fel a tudat mind magasabb fokaira. Anélkül, hogy a pszichológia felfogását erről ismernők, lehetségesnek tartjuk, hogy már belsőnkben is bizonyos „kifejezésmozgások" kísérik ezt ; a testi szervezet anyagának reakciójából vesz új s új erőt a lélek az élmény tudatosítására. Az állattal szemben az ember mint valami gazdagon felszerelt, lelki élményeit kifejezésekkel támogató pszichofizikai műszer jelentkezik. Talán már ez is a szociális fejlődés eredménye. A szociológia azonban az örök emberi tények közé sorolja, a pszichológia vizsgálatának körébe. Mindezekben azonban még nincs szó „objektivációról" ; a forma még nem áll mintegy önállóan előttem, hogy bármikor segítségéhez fordulhassak. S mégis, már itt is más az élete az élménynek, s más a formának. Azonos pszichofizikai reakciók, azonos kifejeződésformák segíthetik a legkülönbözőbb élmény tartalmakat is. A testi és a lelki fájdalom merőben különböző élmény, mégis azonos kifejeződésekben mutatkozhatik. A szubjektív élmény csupán „módszert" keres a kifejezésekben, önkéntelenül, a maga tudatosodására. Csodálatos ténye az emberi természetnek ; az anyagi formákhoz való kapcsolódással mintegy „kiteszi" az élményt az aktuális lelki mozgalomból, s ezzel mintegy „úrrá lesz rajta". A taglejtés, sírás, nevetés „megkönnyebbít". Az eleven élet lüktetve „polarizálódik" valami anyagi támaszték felé, hogy megállhasson magával az élettel szemben ; a pszihe mintegy partraszállva szemléli az élet áramlását, s így sejti meg annak örökkévalóságát. Ε belső objektivációs rétegeken, a tudatlan és mégis létező formákon át küzdi fel magát az élmény a tulajdonképeni objektivációkig, a kifejezésmozgások felhasználásával. Az önkéntelen mozdulat, vagy kiáltás most már eljárásmódnak tűnik fel előtte belső élmények anyagi-formai kapcsolására, segítésére. Ha a kifejeződés-reakció eddig is csupán pszichofizikai egybefüggésekben állott az élménytartalommal, úgy most már fokozatosan elválik a kifejeződés-