Századok – 1939
Értekezések - HAJNAL ISTVÁN: Történelem és szociológia - 1
26 HAJNAL· ISTVÁN nak, a konkrét társadalomszerkezettel való összefüggésük magyarázata nélkül. Végül itt is apriorisztikus „egységpontokhoz" kell fordulni, — mint pl. a modern kapitalizmus magyarázatánál is. A „kultúra" : valóban nem csupán valami „fejlődéstechnika", hanem „tartalom" is. Azonban, szerintünk, a szellemi-lelki tartalmak s színezetük, erejük, mégis csak valami mélyértelmű „technikától", történetileg alakult módszerektől függően érvényesülhettek, kiemelkedve az élet örök folyásából. Olyan „technika" által, amelynek működése megkezdődik az egyén legtitkosabb belső élményénél is, s amely aztán is mindig, minden pillanatban az eleven élettel való összefüggésekben működik, — de szerepe mégis csak önállónak fogható fel az élet szabad áramlásával szemben. „Objektív szellem" : a szociológia és a történelem számára nincsen. A „szellem" ezek számára mindig csak életjelenség, az örök emberinek valamiféle érvényesülése. Nem lehet olyan „saját struktúrája", ami önmagából kifelé struktúráló tevékenységet fejthetne ki. Csak élhet a struktúrákkal, az objektív formákkal s az azok rendszeréből kialakult kultúrákkal. A kettőnek viszonya mindig történetileg meghatározott ; a kultúrkezdet, valamely újfajta objektivációs processzus kialakulása mindig az előző struktúra és a benne élt élet sorsából következik. Olyan „törvényszerűséggel", amelynek titka nem valami sajátos szellemben vagy szubjektív lelkiségben rejlik, hanem az idők végtelenségétől szervesen egymásbakapcsolódó társadalom- és kultúrfejlődésekben. A szociológia és a történelem számára épp azok a kérdések a döntők, amelyeket az „objetív szellem" filozófiája megkerül : a történetileg alakuló forma és a mindig azonos örök emberi élet összefüggéseinek kérdései. Dürkheim szilárd szemléletére kell visszatérni, hogy a szociológia konkrét kapcsolatokat találhasson a történelemmel : a „szociális tények" szigorú fogalmi elkülönítésére a szubjektív-emberitől. Nem ,,Sinngehalt"-ok, életből kivetített tartalmak működését látni az objektivációkban, hanem a „Sinngehalt"-ot is a szubjektív élet struktúrákon át módosuló érvényesülésének tekinteni. Forma és tartalom nem egységben működő „szellem", hanem a történeti-társadalmi kifejeződéseken át jelentkező élet. Ilyen szempontból már az önkéntelen emberi kifejeződés sem „hordoz" valami „Sinngehalt"-ot magában. A lélek élete és a test fizikai reakciója jelentkezik benne. De lehet nevetni akkor is, ha az ember sírni szeretne ; a formát a
