Századok – 1939

Szemle - Thoemmes; Elisabeth: Die Wallfahrten der Ungarn an den Rhein. Ism.: Vanyó Tihamér 234

234 szemle utalás nélkül, 44.1.), viszont eredeti az a hozzátoldás, hogy a magyarok csak a XIII. században jutottak túl a „phase demi-nomade'^on. Miért éppen akkor ? A személy- és népnevek helyesírása szánalmas (Miklositsch Miklosich helyett, 30 1., ,,les tribus magyaro-kabarres" 43 1.). Az sem utolsó, amikor a szerző egy bizonytalan korú oláh népdallal próbálja igazolni, hogy a magyarok Erdélyben csakis betolakodott jövevények lehetnek az oláh őslakókkal szemben (45. 1.). Oálili László. Meznerich Jonő : A hunyevácok. Budapest 1938. 8° 43 1. — A szerző azt igyekszik bizonyítani, hogy a bunyevácok nem származnak valamely délszláv néptől, hanem az adriai tengerparton letelepedett kalózkodó normannok utódai és csak nyelvükben szlávosodtak el. Feltevését történeti, néprajzi és anthropológiai érvekkel igyekszik támogatni, ezek azonban nem mindig helytállók és nem is elegendők a kérdés tudományos eldöntésére. Annyi bizonyos, hogy a bunyevácok a szerbektől, horvátoktól, sokácoktól elütő nép és Dalmáciából költöztek Dél-Magyarországba a törökök elől, s ezért nevezik a magyarok őket dalmátoknak. Régebben állítólag a Buna-folyó mellett Hercegovinában laktak volna, s innen eredne nevük. Ez azonban téves, mert a délszláv -„jevac", -,,evac" rag csak helységvagy személynévhez illik, folyónévhez nem kapcsolható. Némelyek elszlávosodott oláhoknak mondják őket, az sem lehetetlen, hogy germán népekkel vegyültek, de eddigi ismereteink alapján biztosan nem tudjuk eldönteni eredetüket, bár sokan foglalkoztak a bunyevác kérdéssel, ú. m.: Antunovich János kalocsai kanonok, Iványi István, Evetovic, Lopasic, Mamuzich, Sárcsevits, Grbits, Popovits Gy., Szimonovits, Ivánits (1894), Tutunovic (1882), Sztájits, Skok P. stb., horvát és szerb részről nemcsak tudományos szempontból, hanem politikai célzattal is. Tliim József. Thóemmes, Elisabeth: Die Wallfahrten der Ungarn an den liliein. (Veröffentlichungen des Bischöflichen Diözesanarchivs Aachen, 4. Bd.) Aachen 1937. J. Volk. 8° 118 1. — A magyaroknak a rajnai szent helyekre, főként Aachenbe, Dürenbe, Kölnbe, Kornelimiinsterbe és Trierbe irányuló zarándoklásai eddig még nem részesültek összefoglaló feldolgozásban. T. doktori értekezésének az volt a célja, hogy a levéltári forrásoknak nagymérvű felhasználása és az eddigi elszórt s a kérdéssel inkább csak másodlagosan foglalkozó irodalom alapján e búcsújárások eredetét megvilágítsa, és történetüket végleges betiltásukig, 1776-ig figyelemmel kísérje. A zarándoklás eredetének ós időbeli megjelenésének pontos tisztázásáról a szerző szerint a korai források hiánya és a meglévők hézagos volta miatt egyszersmindenkorra le kell mondanunk. De azért megkísérli, s arra az eredményre jut, hogy a szép szokás meghonosítói egyrészt a XII. sz.-ban hazánkba került németek, akik ekként ápolták elhagyott otthonukkal népi kapcsolataikat, másrészt a XI. sz. első felében éhínség miatt hazánkból Lüttich vidékére kivándorolt és ott megtelepedett, majd a század második felében ugyanazon okból vallonokkal együtt Magyarországba visszavándorolt honfitársaink voltak. Aachen ugyanis akkor a lüttichi püspökség alá tartozott. Bár mindkét állításra vannak bizonyos kútfő-támaszok ·— így pl. a búcsújárás fennmaradt írásbeli bizonyítékai nálunk szinte kivétel nélkül német telepítésű városokból származnak, ami ugyan véleményünk szerint magyar nyelvterületünk nagyrészének a török korból adódó okmányszegénysége miatt egyáltalán nem perdöntő -—, mégis a