Századok – 1939

Történeti irodalom - Veit; Ludwig Andreas: Volksfrommes Brauchtum und Kirche im deutschen Mittelalter. Ism.: Barta István 223

történeti irodalom 223 séget kimondó és büntetést kiszabó ítélet meghozatalára elégségesnek nem tartotta. A mérlegelő bíró szerepe tehát az egyházi jogban, Gratianusnál már döntő mértékben lép előtérbe. Talán a kamalduli szerzetes és általában az egyházi jog megalkotóinak szeme előtt lebegett e kérdések szabályozásánál a legszörnyűbb ítélet képe, mikor százak állottak „az Ö vére rajtunk és fiainkon" önmegátkozó esküformulával eskütársként a vádlók mögé, ami döntően hatott az előbb még anyagi bizonyítást lefolytatni akart római bíróra. A középkori ember szemében minden jog forrásából, a Szentírásból merített eme kép riasztólag, rémítőleg hathatott a kanonistára, aki egy magasabb etikai rend szolgájaként mint bíró nem akarta igény bevenni a legkényelmesebb, de erkölcsileg a legsivárabb, a legmegalázóbb bírói cselekményt, a — kézmosást. Murarik Antal (Belgrád—Budapest). Veit, Ludwig Andreas ; Volksfrommes Brauchtum und Kirche im deutschen Mittelalter. Freiburg i. Br. 1936. Herder. 8° XXIV, 251 1. Nem könnyű feladat V. könyvével a szokásos ismertetés keretében foglalkozni, nemcsak azért, mert értéke minden bírálaton fölül áll, hanem azért is, mert még tanulságainak szokásos felsorolása is messze túlhaladná a könyvismertetések általánosságban elfogadott méreteit. Kétségtelen túlzással, de mégis úgy tudjuk legkifejezőbben érzékeltetni a hatást, amit a könyv az olvasóra tesz, ha Huizinga immár klasszikussá vált alkotásához, a Herbst des Mittelalters-hez hasonlítjuk : annak ellentétes irányú megfelelője V. könyve, olyan értelemben, hogy vallásos-egyházi oldalról és a legalsó társadalmi réteg felől világítja át a középkori életet. Hosszú előtanulmányok és számos részletmunka eredményeinek összesűrítése ez a könyv s az adatok színes, tobzodó tömege az író mesteri tollának nyomán kerek, organikus egésszé formálódik, olyan történeti munkává, melynek a helye ott van az elmúlt évek legjobb német alkotásai között. Tartalom és forma szempontjából egyaránt olyan mű V. könyve, amelynek méltatását nem lehet a sablonos dicsérő jelzőkkel elintézni. A nép felé forduló érdeklődés nem nélkülözheti azokat az ismereteket, amelyek benne határtalan bőségben fel vannak halmozva ; nem nélkülözheti a hazai népiségkutatás sem, mert bár a könyvnek a német nép a tárgya, úgy hisszük, hogy a néplélek, és a népi vallásosság táplálója : az egyház, V. ábrázolásának ez a két összetevője a középkor folyamán bizonyos mértékig nemzetekfölötti és azonos hatásokra hasonlóan reagál nálunk is, a németeknél is. V. a népi vallásosság gyökerét az egyház dogmáiban és szertartásaiban találja meg. Bizonyítja, hogy bár a kereszténység a régi pogány kultuszt és a vele kapcsolódó népi szokásokat kiirtotta, a népi vallásosság sok vonásában mégis fel lehet fedezni pogány elemeket. Az új liturgiát az egyház adta, ám a primitív népi gondolkozás felruházta olyan külső elemekkel, amelyek a szertartások lényegét nem érintették, de az idegen, érthetetlen motívumokat közelebb hozták a néplélekhez. A képzettektől eltérően a nép