Századok – 1939

Történeti irodalom - Móra; Michael: Die Frage des Zivilprozesses und der Beweislast bei Gratian. Ism.: Murarik Antal 215 - Móra Mihály: Magister Gratianus mint perjogász. Ism.: Murarik Antal 215

220 történeti irodalom 220 azonban bizonyos fokú veszélyt jelentett az egyházi fegyelemre. Ennek kiküszöbölésére bevezeti az egyházi jog az úgynevezett denunciációs eljárást, tehát a puszta feljelentés alapján meginduló eljárást, melyben mind a vád képviselője, mind a nyomozó, a vizsgálatot teljesítő és az ítéletet hozó ténykedés a percselekményeket hivatalból foganatosító bíró működésében egyesül. Gratianusnál azonban ez az eljárás még nem ismeretes. Ö még a római jogi accusatiós per álláspontján áll s csak egy kivételt ismer : a notorietas esetén való eljárást. In manifestis ugyanis maga a mala fama lép fel vádlóként a középkori ember szemében. Az in manifestis eljárásban azonban a perjog felette csekély szerephez jut : csak alakszerű ítéletre van ilyen esetben szükség. Éppen ezért csak helyeselhetjük, hogy M. nem látott benne Gratianusnál megjelenő inquisitiós eljárást, mivel itt eljárás van ugyan, de nem jogilag szabályozott eljárás, tehát nem eljárásjog, hanem csak esetenkint változó, de végeredményben rövid úton való elintézés. Igen értékes meglátás, hogy Gratianus α tanuzási képességet a vádképesség gél azonosítja : qui ab accusatione reppelluntur, testes esse non possunt. Miért ? Erről, sajnos, nem ír. Talán azért, mert a terhelő tanú vádlószámba megy a középkori ember szemében ? Mindenesetre újszerű módon mutat rá ennek az elvnek Szent Istvánnál (II. 3.) való érvényesülésére : ,,Testes autem et aceusatores clericorum . . . sint sine infamia ..." A két monográfia legcsillogóbb része a bizonyítási jog középponti kérdéséről, a bizonyítási teher problémájáról szól. M. úgy látja, hogy e téren Gratianus jogrendszerében összeütközött, majd szintetizálódott egy új egységet alkotva a római és a „germán" jog bizonyítási rendszere. A római joggal szembeállított „germán jog" azonban oly terminus, mely ellen — bár a szerző csak átveszi az általános szóhasználatból — tiltakozni kell. Ez ugyanis üres fogalom : tartalmát senki meg nem határozta még annyira sem, mint a másik, ugyancsak ködös fogalmat, a „szláv jog"-ét. Míg azonban az utóbbinak legalább etnikai kiterjedése tekintetében igazít el — a különben e tekintetben nagy metodológiai sutasággal alkalmazott — nyelvészet, addig a „germán jog" olyan népek jogrendszereit foglalná össze, melyek — legújabban a Germanenrechte c. gyűjtemény tanúsága szerint is — Szicíliától és az Ibér-félszigettől egészen Izlandig terjeszkednek, miközben a nagy összeölelkezés csak bennünket és a szlávságot kímél meg. Hogy mindeme népek azután miért éppen germánok és jogrendszerük miért éppen germán jog, azt igazán nehéz lenne megmondani. Valójában a „germán jog" terminológiában inkább csak a római joggal való szembeállítás kíván kifejezésre jutni. Ugyanez áll a „szláv jog"-ra is. Helyesebb, teljesebb és kevesebb zavaró elemmel terhelt tehát azt a merőben formális terminust használni, mely semmi mást nem fejez ki, mint éppen ezt a szembeállítást a római joggal : leges Barbarorum, amint a romanisták évszázadokon át nevezték. Maga a szerző is érzi fogalmának globális voltát.