Századok – 1939

Történeti irodalom - Móra; Michael: Die Frage des Zivilprozesses und der Beweislast bei Gratian. Ism.: Murarik Antal 215 - Móra Mihály: Magister Gratianus mint perjogász. Ism.: Murarik Antal 215

történeti irodalom 221 Biztos kézzel mutatja ki M., hogy a bizonyítékok szabad mérlegelésének, valamint a vádló bizonyítási kötelességének római jogi eszméje miként ütközik meg a „germán jog"-ban érvényesülő kötött bizonyítási rendszerrel és a vádlott purgációs kötelességével. Ez helyes meglátás. Hangsúlyozni kell azonban, hogy ez a kötött bizonyítási rendszer egybekapcsolva a vádlott purgációs kötelességével általában a primitívebb jogrendszerek és nem éppen csak a „germán jog" sajátossága. A római jogban, bizonyos fokig a vádelv következményeként, a vádló köteles vádját bizonyítani : onus probandi est onus petitoris et actore non probante reus absolvitur, amit kiegészít az az általános dialektikai elv, hogy : ei incumbit probatio, qui dicit, non qui negat, — aminek következtében esetleg a bizonyítási teher a vádlottra is háramolhatik ; tudniillik abban az esetben, ha a vádlott a váddal szemben kifogással él, mikor is a római jogi konstrukció szerint reus in exceptione actor fit. A bizonyítás elvüeg tehát a vádló kötelessége és a vádlott pusztán tagadással is menekülhet a vád és következményei alól. A bíró pedig az így folytatott bizonyítás eredményének megállapításakor — a szerző szerint — csak az inductio logikai szabályait követi, amihez megjegyezhetjük, hogy ez szillogizmus lesz és különben is a bírói funkció sohasem csak szillogizmus, sohasem csak logikai funkció, hanem mindig értékelő, axiológikus ténykedés is egyben. A germánnak nevezett kötött bizonyítási rendszer mellett a bírónak ezzel szemben semmi más feladata, szerepe nincs, mint annak ellenőrzése, hogy a bizonyító fél a bizonyítás eszközét szabályos alakban használja-e, tehát például kellő számú és társadalmi állású tanú szerepel-e eskütársként, ezek megtartják-e a formaságokat stb. Az ítéletet a bíró anélkül, hogy a jogvita mélyébe betekintést nyert volna, merőben e formális bizonyító eszközök (eskü, istenítélet) eredménye szerint köteles meghozni. Ami a kötött bizonyítási rendszer bizonyítóeszközei közül az eskütársakat illeti, nem fogadható el a szerzőnek az a nézete, hogy az eskütársak száma a kompozícióhoz igazodott volna. Ez a vérdíjhoz igazodott, amint ezt nem egy egykorú jogkönyv egész vüágosan megmondja. Különben is a szerző által felállított szabály egyáltalában nem lenne alkalmazható olyan bűncselekmények esetében, melyeknél nincs helye kompozicionális büntetésnek, magánjogi jogvitában pedig e szabály egyáltalában sohasem lenne alkalmazható. Nem egészen érdektelen különben megjegyezni, hogy hazai jogfejlődésünk terén Gratianus korában már letűnőben van egy, a barbár jogrendszerekben és általában primitívebb jogfejlődési fokon jólismert jogintézmény, mely jellegzetesen az anyagi és nem a formális bizonyítást kívánja szolgálni. Ez a pristaldusi intézmény. A pristaldus ugyanis nem eskütárs, aki nem a tényt, hanem csak a bizonyító fél szavahihetőségét tanúsítja. A pristaldus jellegzetes ténytanu, mégpedig hivatásos szem- és fültanu, persze csak magánjogi jogviták esetére. (Közbevetőleg : a pristaldus név eredetére, szemben az elterjedt szófejtéssel, vagy legalább