Századok – 1939

Történeti irodalom - Móra; Michael: Die Frage des Zivilprozesses und der Beweislast bei Gratian. Ism.: Murarik Antal 215 - Móra Mihály: Magister Gratianus mint perjogász. Ism.: Murarik Antal 215

történeti irodalom 219 sági köteléki pernek polgári perként való megkonstruálása, mert hiszen nem jogügylettől való elállásról van szó a házassági separatio a thoro et mensa esetén. Majdnem közelebbállónak érezzük az igazsághoz, a házassági anyagi joghoz, Pöschl nézetét, aki a házassági pert a büntetőper egy fajtájának tekinti, melyben a separatio a házasságtörés büntetése. Bizonnyal túlzott e felfogás is s érezzük, hogy amint a separatio nem jogügylettől való elállás jogszerűségének bírói kimondása, akként nem is büntetés, sem a kettő együtt (bár talán mindkettőből van benne valami), hanem valami harmadik, amiért aztán a házassági per is : sem nem büntető, sem nem polgári per, hanem egy harmadik fajta eljárás. Ezért házassági per léte Gratianusnál még nem jelenti polgári per létét. Közbevetőleg érdemes ismertetni a szerzőnek azt a megállapítását, hogy a házassági per megindítására házasságtörés címén csak a férfinek van joga. Érdekes, hogy e római jogi tétel nálunk Szent Lászlónál is megjelenik. Ha azonban a férfi maga is házasságtörést követ el, e perképességét elveszti : adulter adulteram dimittere non valet, amit a szerző a házasságtörés kompenzációjának nevez s ami talán már anyagi jogi kérdés is inkább. Az „Einprozesssystem" mag aazonban kétségtelenül olyan jellegű, hogy nagyban-egészben a római accusatiós per, tehát a büntető per jegyeit hordja magán. M. ennek okát abban látja, hogy a Magister korában elsősorban az egyháziak fegyelmi és büntetőjoga tartozott az egyházi jog keretébe és az egyházi bíróság hatáskörébe csak vajmi kevés olyan ügy utaltatott, melyet ma magánjoginak, polgárinak szokás nevezni. Ε komoly meglátás talán kiegészíthető lenne egy további szemponttal. Nevezetesen azok az elemek, melyek az anyagi igazság érvényre juttatását szolgálják s nemcsak a formális, sokszor a végletekig alakszerű jogszerűség érvényesítését, abban az eljárásban érvényesülnek inkább, melyet ma büntető eljárásnak nevezünk és annak nevezett a római jog is. A polgári eljárásról ennek ellenkezője áll. Már pedig a primitívebb korok jogkereső közönsége hitt abban, hogy a bíró — kiben az isteni igazságosság földi helytartóját látja — képes igazságot is szolgáltatni. Ma, mikor kinőttünk e naiv hitből és tudjuk, hogy a bíró legjobb esetben csak jogot szolgáltat, ami ha történetesen fedi az igazság és az igazságosság szempontjait, rendszerint csak töredékrészben a bíró érdeme, talán csak akkor tudjuk megérteni a primitívebb jogszemléletnek a perben igazságosztás keresését és látását, ha a mai egyszerűbb néposztályok hasonló jámbor hitére gondolunk. Ε hit, e vágy kielégítését pedig mégis csak jobban szolgálta az anyagi igazság szempontjait fokozott mértékben szem előtt tartó római accusatiós per, mint az egyre inkább elalakszerűsödött polgári eljárás. Ami a szerző által vádpernek nevezett gratianusi büntetőjog menetét illeti, e téren M. nem sokat, de értékeset hozott. Kifejti, hogy a római jog büntetőjogának klasszikus alapelve a formális, az alakszerű vádemelésnek az eljáráshoz előfeltételként való megkövetelése. Vád nélkül nincs eljárás. Ez az elv