Századok – 1939
Történeti irodalom - Móra; Michael: Die Frage des Zivilprozesses und der Beweislast bei Gratian. Ism.: Murarik Antal 215 - Móra Mihály: Magister Gratianus mint perjogász. Ism.: Murarik Antal 215
történeti irodalom 217 csak jellegzetesen a filozófusé és a teológusé az a történeti perspektíva iránt tompa, érzéktelen kísérlet, mely Gratianus munkájának alapgondolata : egy évezred természetszerűen sokszor és sokban egymásnak ellenmondó egyházi jogszabályainak olyan összhangbahozatala, mely egy harmonikus egységet alkot : Concordantia Discordantium Canonum. Gratianus még nem tesz különbséget a hit- és erkölcsi tanításnak az Egyház álláspontja szerint változatlan, mert változhatatlan anyaga és a túlnyomó többségében változásnak kitett egyházi jogszabályok között. Ö a perennitás karizmáját az egyházi jog tekintetében is meglátja s ha kell, ferdítésekkel, ha kell, elváltoztatásokkal is megkonstruálja a Concordiát, ezzel oly elszomorító rabulisztikára ragadtatva magát, melyet mindennek lehet nevezni, csak éppen jogtudománynak nem. Gratianus jogforrási értékelése nem nehéz Magyarországon, ahol a Tripartitum ugyanolyan sorsra jutott, mint a Decretum : nem a legfőbb tekintély sigillum authenticuma, hanem a követés biztosította törvénykönyvi tekintélyét : oboedientia fecit imperantem. „Gyűjteményének praktikus célja azonban — írja M. — nem indokolta, hogy azokat a tételeket, melyeket az iskola és a gyakorlat elismert, részletesen magyarázza." Beállítottsága elsősorban a vitás tételek magyarázata. Ez azonban nem könnyen feloldható jogforrástani, forrásértékelési problémát hord magában. Nevezetesen ekként a Magister dictaiban nem a már kialakult jogelvekkel foglalkozik legtöbbet, hanem a vitásokkal és ezekről nem tudni, hogy a bármily nagytekintélyű Gratianus a későbbi jogfejlődés során a kérdést végleg eldöntötte-e, hogy az interpretatio usualis, az interpretatio authentica elfogadta-e később az ő interpretatio doctrinaiis-át. Ez a nyitott kérdés csak elmélyül, ha tekintetbe vesszük, amit M. mond, hogy Gratianusnak az egyes kánonokhoz fűzött megjegyzéseiben, „a diétában nem egyszer észrevehető a tiszta szobatudósság is". Szinte azonos e kérdéssel az, hogy Gratianusnak milyen hatása volt a jogéletre és ennek során a magyar jogéletre. Kár, hogy a kitűnő felkészültségű szerző e tekintetben csak problémákat vet fel. Azokat is csak nagy általánosságban, ami egykét más, néha nekrológszerű, néha meg patetikus lírától dagadó, elnagyolt résszel együtt igen zavarja e különben kerek szerkezetű két monográfia ragyogó logikájú gondolatmenetében gyönyörködni kívánó olvasót. A szerző Gratianusszal mint perjogásszal foglalkozik ; olyan kérdéssel tehát, mellyel valóban eredményesen csak történetileg és jogelméletileg is kitűnően képzett komoly gyakorlati jogász tud foglalkozni s mellyel talán éppen ezért a külföldi Gratianuskutatók közül is aránylag csak kevesen foglalkoznak. Két dolgozata lényegében három problémakört tárgyal : elsősorban, hogy milyen az eljárásjog Gratianusnál, nevezetesen ismeri-e a Magister a polgári pert ; másodszor foglalkozik a büntetőperrel, melyet vádpernek nevez ; végül minden perjogi probléma magvát, a bizonyítási eljárást tárgyalja.
