Századok – 1939

Történeti irodalom - Móra; Michael: Die Frage des Zivilprozesses und der Beweislast bei Gratian. Ism.: Murarik Antal 215 - Móra Mihály: Magister Gratianus mint perjogász. Ism.: Murarik Antal 215

216 történeti irodalom 216 A jogélet történetében elmondható, hogy a renaissance akkor kezdődött, mikor a XI. században Irnerius Bolognában felütött egy régi latin könyvet, hogy abból latin nyelvtant tanítson, de csakhamar meglátta, hogy e könyvben nem a szókincs, nem a nyelvtan, nem a frazeológia a lényeges, hanem a tartalom : azok az örökéletű gondolatok, melyeket e legcsodálatosabb törvénykönyv, a Digesta tartalmaz. Ekkor támad a középkori emberben valami áhítatos tisztelet a klasszikus mult, a római mult iránt, hogy évszázadokon át szorgalmas kutatók, lankadatlan szobatudósok dolgozzák majd fel ezt a törvénykönyvet, mely munkásságuk nyomán átalakítja az életet a jogtudományi humanizmus szellemében. Ha e tétel megáll, akkor az egyház jogtörténet terén elmondható, hogy ott a renaissance Gratianusszal indul meg, mikor a kamalduli szerzetes (1139 és 1151 között) a Concordantiával elválasztja az egyházjogot a teológiától és önálló jogággá építi ki a római jogtudomány iskolájában tanult módszerekkel, szavakkal, fogalmakkal, kifejezésekkel. Alig lehetne azt állítani, hogy Magister Gratianus már megalkotta volna az egyházjogtudományt. Az ő műve még oly rendszertelen, hogy méltán vált szállóigévé : aki Gratianusnál rendszert keres, az úgy jár, mint aki az őserdőben delfin után kutat. Helyesen írja M., hogy Gratianus már iskolázottságának nem jogtudományi irányánál fogva sem volt alkalmas arra, hogy jogtudományt alkosson. Vitába kell azonban szállani a szerzőnek ama — különben közkeletű — nézetével, mely szerint „a skolasztika ez időben fogott kezet a római jog tudományával és e két stúdium eme érintkezésétőlmegtermékenyítve érkezett virágkorához". Meggyőződésünk szerint téves állítás, hogy a római jog és teológia — bármenynyire önálló jellegű — szintézise lenne az egyházi jog. Ε kor teológiája , a skolasztika ugyanis köztudomás szerint az aristotelesi filozófiára épült. Egyet azonban el szokás felejteni s ez az, hogy a skolasztikus jogbölcselet nem aristotelesi, hanem stoikus jogelmélet. Márpedig másfelől ugyancsak közismert tény, hogy a római jogászok jogelmélete, jogfilozófiája szintén stoikus filozófia, jogfilozófia. Ha tehát a skolasztikus és a római jogtudományi jogelmélet, jogfilozófia egyesült, az nem két különböző gondolatrendszer szintézise volt, hanem legfeljebb a két ágra szakadt folyam újra való találkozása. S ha a külön futó vékony kis ág a teológia mezőin áthaladva talán egy kissé sajátos szint kapott is, a lényegazonosságon változás nem történt és így termékenyítő szintézisről szó nem lehet, hanem legfeljebb csak arról, hogy a teológia áldását adta az Egyház életébe bevonult római jogtudományra. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Gratianus nem alkalmazta volna a jogtudományban is a teológiában tanult fogalmakat, gondolatfűzéseket. Elég e tekintetben példaként a szerző által röviden idézett skolasztikus fejtegetésekre hivatkozni, melyek során a Magister etikai okokkal kívánja megmagyarázni, hogy miért kell a jogerős ítéletnek még akkor is engedelmeskedni, ha az történetesen igazságtalan lenne. Ugyan-