Századok – 1939

Történeti irodalom - Rédey Tivadar: A Nemzeti Színház története. Az első félszázad. Ism.: M. Császár Edit 93

94 TÖRTÉNETI IRODALOM nak tragédiája R. munkájában is kifejezésre jut : olyan fiatalon halt meg, hogy a nagy jellemszerepekre már nem jutott ideje, s a színészettörténész, bárhogy iparkodjék is, nem tudja elővarázsolni egyéniségének fényét a francia bohózatok elfonnyadt szóvirágai alól. Könnyebb megérteni Tóth Józsefet, vagy éppen a nagy igazgatókat, Radnótfáyt, Paulayt ; róluk éles és új vonásokkal gazdag képet kapunk. A kiegyezés utáni kor kevésbbé ismeretes a nagyközönség előtt. R. itt jobban magára volt utalva. Több szerepe volt a kutatómunkának, többet adhatott a sajátjából, de megnehezítette a dolgát az, hogy megszakadt a lelki kapocs korunk és a tárgyalt kor között. Munkája gondos, csaknem óvatos, statisztikus aprólékossággal említi fel az új szerzőket és az új színészeket, s amint közelebb jutunk a századfordulóhoz, egyre megfontoltabbá válik. Mindez indokolt, a perspektíva hiánya magyarázza. Nehéz ítéletet nyilvánítani egy korról, amelyben féllábbal még magunk is benne vagyunk, de művészi ízlése megriaszt. R. nem kommentál és nem ítélkezik tehát, csak előadja mondanivalóját. Előadásmódja itt már nem feszíti szét a történetírói stílust, inkább adatközlő. Ezt túlzásba is viszi. Szinte elfelejti, hogy a nagyközönségnek ír, amely nem eléggé szakavatott ahhoz, hogy adatokból legyen képes az életet rekonstruálni. Lendvay pátoszát, amely megjárta Kassát és a Várszínház nyomorúságait, így észrevétlenül váltja fel Molnár deklamálása, hogy ez ismét Nagy Imrének engedje át a teret és Telepi megkopott díszleteit Makart-csokrokkal varázsolják frissé. A színház elsősorban színház már, nem nemzeti szentély s a színészek egyre távolabb kerülnek a nemzeti gondolattól. Élesen látjuk a színpadot, szerzők, szereplők vonulnak ott el egymás után ; hogy mégis sok minden marad a laikus előtt észrevétlenül, annak az az oka, hogy, mint a valódi színielőadásokon, a közönséget itt is sötétben hagyja R., holott ez a homályban meghúzódó tömeg mozgatja amazokat odafent. Amint a Petőfi s Degré lelkes nemzedéke átadja zsöllyéit egy, a szabadságharcban kimerült rétegnek, hogy az meg mind hátrább szoruljon az új nagyváros kevert népessége mögött, úgy foglal teret zenei kultúránkban Goldmark és Kern Leó, a prózai előadásokon pedig egyre több szépreményű és idegenfajú ifjú tag. Az az ötven év, melynek történetét a szerző itt egy kötetben összefoglalja, eszmeileg nagyobb eltéréseket mutat, mint amekkora a magyar játékszín első ápolói, az aufklärista Kazinczy, Kármán és a megnyitó romantikus Vörösmartyja között van, nagyobbat, mint Pergő kóklersége és Egressy áhítatos művészete. A rendi Magyarország omlott össze ez alatt a félévszázad alatt. A köznemesség, mely a nemzeti színjátszás gondolatát kitermelte és nagyranövelte, elvérzett a szabadságharcban, elszegényedett a jobbágyfelszabadítással, a nagy bécsi tőzsdekrachhal. Visszavonult tehát, hogy sebeit gyógyítgassa s hogy beleolvadjon a városok elmagyarosodó és hivatalnokarisztokráciává fejlődő polgárságába. Lehanyatlása azonban még nem talált készen