Századok – 1939

Történeti irodalom - Rédey Tivadar: A Nemzeti Színház története. Az első félszázad. Ism.: M. Császár Edit 93

93 TÖRTÉNETI IRODALOM Hédey Tivadar : A Nemzeti Színház története. Az első félszázad. Budapest, 1937. Kir. M. Egyetemi Nyomda. 8° 405 1. Mindig lelkesíti az írót, ha tárgya, amelyben tudós szorgalommal mélyül el, nemcsak mint feltárásra váró problémakör értékes, hanem valamiféle vonatkozásban van azzal a szellemi áramlattal is, melyet a jelen vall eszményének. Ez a szerencse jutott osztályrészéül R.-nek, mikor a Nemzeti Színház alapításának és első virágkorának, a negyvenes éveknek történetét írta. Tárgya sokhelyt áttöri a tudományos összefoglalás szigorú korlátait, előadása költőivé válik s mi nem únjuk meg e régi napok dicsőségét hallgatni, bármennyire ismerősen csengjen is. Mert a Pesti Magyar Színházat a nemzeti eszme teremtette meg, annak felismerése, hogy a fővárosban szükség van magyar szellemű és magyarosító hatású színházra. Nemzedékek szállottak sírjukba, melyek kívánván kívánták látni ennek az intézménynek a napját és nem láthatták. A magyar társadalom keményen megdolgozott nemzeti létének szimbólumáért. Mikorra az épület elkészült, készen állott a színészgárda is, és frissek voltak még a díszletek, amidőn már Közép-Európa egyik legjobb együttese játszott közöttük. Nagy eredmény ez, ha meggondoljuk, hogy Kelemen színészei még mozogni sem tudtak a színen, ha visszaemlékezünk arra, hogy Kultsár István minden áldozatossága sem biztosíthatott tartós pesti idényt a tizes években s hogy mennyi viszontagság próbálta meg a hosszú vándorutakon Déryné szép hangját, Szentpétery biedermeieres finomságát. Azonban nem csoda, ha tudjuk, hogy ezeknek az embereknek, férfiaknak és nőknek egyaránt, eszményeik voltak, amelyekért éltek ; hittek nemzetük elhivatottságában, akarták a magyar színészetet naggyá tenni s egész rendjének lelkiségét fejezte ki Egressy, amidőn húszas éveiben Anschützöt, harmincegynéhány éves korában Devrientet és Lemaítret, élete végén pedig Alridget akarta felülmúlni. Mindennapi kalandjaik apró ferdeségei gyakran nem mutatják hősöknek őket, egész életművük azonban hősi volt. R. állásfoglalása ezzel az első nagy nemzedékkel szemben nem egészen helytálló. Nagy anyagismerete, igen fejlett kriticizmusa őt is vonzza azokhoz, akik nem hajlandók csodákban hinni s behányja szemét a csodálatos előtt, legyen bár az még oly nyilvánvaló. Túlzott fontosságot tulajdonít apró hibáknak, nem gondol arra, hogy rendezői botlásokon kevés múlik ott, ahol egy Lendvay áll a színpadon, s hogy a mai, agyonmagasztalt színházi kultúrperiódusban nemcsak a hibásan mondott klasszikus szöveg az ugyancsak mindennapi, nemcsak a tájszólás, hanem —- az argot is. 1867 után lassan elhullottak azok, akik a színházat naggyá tették. Az élet csendesebb tempót vett, a klasszikusok mellett a modern francia drámaíróké lett az elsőség s Laborfalvi Róza után egy szalonszínésznő, Prielle Kornélia vált a társulat nagyasszonyává. Nagy nevek és nagy jellemek most is akadnak, Szerdahelyi Kálmán rövid tündöklése ebben az elfranciásodott levegőjű színházban kápráztatta el a közönséget. Művészpályájá-