Századok – 1938
Történelmi irodalom - Emlékkönyv Domanovszky Sándor születése hatvanadik fordulójának ünnepére 1937. május 27. Ism.: Ember Győző 524
TÖRTÉNETI IRODALOM 531 helyét a XVII. századi európai grafika mesterei között. Ha a legelsők mögött maradt is, képmásai, amelyekben mindig a típus és az egyéniség megörökítésére törekedett, európai viszonylatban is előkelő helyet érdemelnek. Kossányi Béla példás módszerű forrástanulmányában éles kritikai érzékkel azt mutatja ki, hogy Kinnamosnak a magyarországi kalizok vallására vonatkozó két megjegyzése között nincsen ellenmondás, mindkettő a kalizok mohamedán (nem pedig zsidó) vallását bizonyítja. (A kalizok vallása.) Aránylag sok tanulmány foglalkozik a hosszú időn keresztül elhanyagolt közigazgatástörténet kérdéseivel. Váczy Péter a XI—XII. századra vonatkoztatva alkalmazza azt a módszert, amely az okleveleken az Anjcuk óta szereplő kancelláriai jegyzetek alapján állapítja meg a központi kormány működésének módját. (A magyar királyság központi igazgatása a XI—XII. században.) Az Árpád-korban kancelláriai jegyzetek még nem voltak, feljegyezték azonban az oklevelek szövegében az ügyben közbenjárók nevét. Váczy szellemesen következteti, hogy a közbenjárók alatt referenseket kell értenünk, akikben a központi kormány tagjait, a király kíséretét ismeri fel. — Szilágyi Loránd az újkori magyar állam hivatalnokosztályának jellegzetes képviselőit ismerteti a XVI. és XVII. század királyi titkáraiban, akik a Habsburgok udvarában a magyar kancellária munkáját végezték. (A királyi secretariusok intézménye és az újkori magyar állam.) Összehasonlítja a pápai, francia és angol titkári intézményt a magyarra], az eltérő fejlődés okaira azonban ezúttal nem tér ki. Tanulmánya úttörő jellegű ; eredményei nem végleges megállapítások, hanem kezdeményezések a részletes kutatás számára. — Ifj. Szentpétery Imre dolgozatát (A pozsonyi és szepesi kamara viszonya a XVI. században) örömmel üdvözli a magyar hivataltörténet mint az elsőt, amely a kamarák egymáshoz való viszonyának sokat vitatott kérdését végre nemcsak a törvények és utasítások, hanem a tárgyalási iratok alapján vizsgálja. Megállapítja, hogy az 1567-ben szervezett szepesi kamara az 1570-es évek közepén már független volt a pozsonyi magyar kamarától, azzal párhuzamosan működött. Önállóságát azonban nem tudta megőrizni, mégpedig saját tehetetlensége miatt nem. Tanulságos lett volna, ha ennek okait szerző bővebben ismerteti ; azt is, hogy a két kamara viszonyában történt változások mennyiben vezethetők vissza a kamaraeínökök és tanácsosok személyére, hiszen a XVI. században, de még napjainkban is, egy-egy hivatal működése elsősorban attól függ, hogy kik vezetik. Közigazgatástörténeti eredményekben gazdag Kumorovitz Bernát Lajos dolgozata is (A specialis praesentia regia pecséthasználata Zsigmond korában), amelyben a pecsétek vizsgálatából nyert tanulságok alapján igyekszik azt a homályt eloszlatni, amely a XIV. és XV. századi udvari kancelláriáknak a központi bíráskodás és közigazgatás terén betöltött szerepét takarja. Eredményei egészen új megállapításokkal gazdagítják eddig inkább feltevésekre alapított ismereteinket. Többek között kimutatja, 34*
