Századok – 1938

Történelmi irodalom - Koltay-Kastner Jenő (szerk.) ld. Annuario 348

350 TÖRTÉNETI IRODALOM 3(350 a teljes terület fölött, hanem délről fölfelé nyomulva a Duna vonala mentén és megkerülve a magyar síkságot, ismét délről fölnyúlva Dáciában. A magyarság volt az első, ameiy központilag megszervezte ezt a területet. Szinte történeti szükségszerűség, hogy míg Attila a Duna—Tisza közén ütötte föl szállását, addig a Nyugathoz csatlakozó magyar királyok az egységes organizáció székhelyét ismét Pannoniába helyezték át. A szerző érdeme, hogy a nagyrészt már ismert adatokat és eredményeket mesteri koncepcióvá alakította. Még két tanulmány foglalkozik a kötetben Pannoniát és a magyarságot közösen érintő kérdésekkel : Gáldi László alapvető dolgozata a pannóniai latinságról (Le romanisme transdanubien, 28—50. 1.) és Horváth Henriknek ugyancsak értékes tanulmánya a római elemek hatásairól a dunántúli klaszszicista törekvésekben. (Transdanubien als kunsthistorische Provinz, 115 —125. 1.) Gáldi egyes román tudósok törekvésével szemben, akik a románok őseit mutatják ki Anonymus „Pastores Romanorum"-jában, gazdag nyelvészeti és történet bizonyítékokkal igazolja, hogy e provinciában nem keleti, hanem nyugati típusú illir-kelta alaprétegre épülő római civilizáció virágzott, amely a Noricuméhoz csatlakozott. A latin kultúra a Dunántúlon folyamatosan fönnmaradt egészen a magyarok bejöveteléig s különösen vallási téren. Egyébként nemcsak romanizált pásztor népcsoportok, hanem, ami lényegesebb, a városi lakosság is megőrizte a latinság egyes hagyományait. Nem véletlen, hogy a magyar középkorban ott építkeztek a legerősebben, ahol leginkább megmaradtak a római épületek maradványai s hogy latin telepesek, olaszok, provenceiak, franciák, vallonok, spanyolok szívesen telepedtek meg ezen a latin hagyományú vidéken. Fölösleges tehát Pannoniában pseudo-románokat keresni, amikor kétségbevonhatatlan emlékei vannak itt a római birodalom egyik virágzó provinciájának s az erre épülő szellemiségnek. Horváth Henrik dolgozata már ezzel a szellemiséggel foglalkozik, a lokális római emlékeknek a középkori művészetre gyakorolt hatását vizsgálja több idevágó dolgozatát összegezve. Kimutatja, hogy a pannóniai művészet több volt, mint a római provinciális művészet egyik változata. Inkább egy egészen határozott formakincsű, sajátos szellemű történeti jelenségről lehet beszélni. Ebben a művészetben az illír-kelta lakosság népi alapokon nyugvó helyi kultúrája és az itáliai romanizmus szerencsésen olvadt össze. Kutatva az antik elemek hatását a románkori művészetben, arra az eredményre jut, hogy nálunk, a Dunántúlon is volt az úgynevezett „román renaissance" idején tudatosan klasszicizáló törekvés. Elismeri, hogy ebben része lehetett Itália közelségének s a római meg olasz kultúrával át- meg átitatott Dalmácia és a Dunántúl szoros összefüggésének. Az évkönyv további dolgozatai olasz-magyar irodalmi és történeti összeköttetéseket tárgyalnak. Mayer Erzsébet e folyóiratban már ismertetett, Diomede Carafáról szóló dolgozatának egyik részét fejti ki részletesen : kifogástalan kritikai szövegben adja ki és bevezetéssel látja el (Un opuscolo dedicato a Beatrice