Századok – 1938

Történelmi irodalom - Eckhart Ferenc: A jog- és államtudományi kar története 1667–1935. Ism.: Párdányi Miklós 238

242 TÖRTÉNETI IRODALOM a kar színvonalát ismét magasra emelte. Ez azonban csak elviselhetetlenebbé tette a hatósági gyámkodást. Maga Frank, a kitűnő és önálló gondolkodású jog'tudós középszerű szerző munkájához volt kötve előadásaiban. Ennek a kornak érdekessége különben az eddigi latin helyett a magyar nyelven való oktatásért megindult mozgalom, aminek teljes megvalósulása azonban ekkor még nem egy hazai származású, de nem magyar anyanyelvű professzor számára jelentett volna elháríthatatlan nehézséget. Az 1848-as törvények meghozták a tanszabadság érvényesülését. Eötvös előtt oly reform képe lebegett, amely megszünteti az eddigi iskolarendszert és az alacsonyobb rendű tanintézetekhez hasonló megkötöttséget. Az új szervezet teljes kiépítése azonban már az abszolutizmus idejére maradt, amely egyúttal a kar és a rendszer teljes elosztrákosítása felé haladt a kar személyi összetételében is. A tantárgyak szempontjából újítást jelent a történeti jellegű tárgyak felkarolása és szakítás azzal a jogbölcseleti iránnyal, amely Mária Terézia óta a tantervnek központjában állott. Az 1855 szeptember 25-i császári elhatározással életbeléptetett új jogi oktatási terv már a történelmi műveltségen alapuló tételesjogi tudásra épített. A provisorium idején a kar visszanyeri dékánválasztási jogát az abszolutizmus kinevezési rendszerével szemben, az osztrák tanárok eltávoznak, egyébként azonban a kar működése több reform után — amelyek közül leglényegesebb a minősítő vizsgáknak jogiakra és államtudományiakra való elkülönítése — ma is azokon az alapelgondolásokon nyugszik, amelyeket részleteiben először az idegen uralom vitt át az életbe. A kiegyezés után a kar rohamos fejlődésnek indul, a tanszékek specializálódnak és ugyanakkor a professzorok sorában mind nagyobb számban szerepelnek olyanok, akik tudományszakjuk elsőrendű képviselői közé számíthatók. A tanítási eredmények mégis messze elmaradnak a professzorok nívóemelkedésétől. A hallgatóknak rohamosan növekvő számával (a XIX. század elején 100—150, közepén 500, végén 4000 körül) távolról sem áll arányban a kar elhelyezése. A hallgatóságnak csak töredéke fér be a tantermekbe. Szinte érthetetlen előttünk, hogy a kiegyezés korának a maihoz viszonyítva sokszorosan szerencsésebb anyagi helyzetében a kormányhatóság nem gondolt arra, hogy a nemzet jövendő vezetőrétegének nevelőjét méltóbb hajlékhoz juttassa, de meglepő a kar kitűnő és tudós professzorainak elutasító álláspontja is a szemináriumi munka és a tudományos segédszemélyzet intézményeivel szemben. Nem csoda tehát, hogy bár a jogi kar tanártestülete évről-évre számos nagyműveltségű jogász kiképzésével gazdagította a magyar jogéletet, ugyanakkor a tanszabadság ürügye alatt hatalmas jogásztömegek juthattak felületes munka után jogi diplomához, nem egyszer a szorgalom ellenőrizhetetlensége miatt Budapesten beiratkozva és az enyhébb vizsgák miatt Kolozsvárt szigorlatozva. A legutóbbi évek azonban a szorgalom örvendetes fokozódásáról tanúskodnak és a nemrég még csak szórványosan megindult szemináriumi munka ma már