Századok – 1938

Történelmi irodalom - Váczy; Peter v.: Die erste Epoche des ungarischen Königtums. Ism.: Holub József 209

210 TÖRTÉNETI IRODALOM jelent, s az a „theriomorphe Weltbetrachtung", amelyről Alföldi ír, egészen mást jelent : a vadállatokhoz kapcsolódó totemisztikus képzeteken nyugvó világszemléletet, s így nem hozható kapcsolatba a nomádok állattenyésztésével. Különben is, azt hisszük, nem helyes, ha őseinkkel kapcsolatban általánosságban „ázsiai nomádok"-ról, „euráziai nomád kultúrá"-ról s „pusztai lovasnomád nép"-ről beszélünk. Hiszen már a finn-ugor ősnép primitív földművelést is űzött, az ugor népeknél pedig a földműves kultúra igen fejlett volt, szemben a keleti törökök állattenyésztő kultúrájával. Kétségtelen tehát, hogy őseinknél nagy szerepe volt a földművelésnek, s ebben határozottan elváltak azoktól a különben rokon kultúrájú török népektől, melyek az állattenyésztés mellett földműveléssel csak jelentéktelen mértékben foglalkoztak. (Hóman B. : Magyar Történet, I3. 29, 62. 1. ; Moór E., Népünk és Nyelvünk IV. 1932, 8, 29. 1. ; Németh Gy„ Magyar Nyelv, XXXIIÏ. 1937, 135. 1.) Ha közelebbről s jobban megnézzük régi jogi, gazdasági és társadalmi viszonyainkat, nem oszthatjuk a szerzőnek azt a felfogását, hogy a legendák világába kell utalnunk azt a teóriát, mely szerint a nemzetségi szervezet a királyság megalapítása után is fennmaradt. Nem volt tűz és víz a „királyi Magyarország" és a „nemzetségi autonómia", s nem kell okvetlen állandó harcot látnunk ezek között, amely abból támadt volna, hogy a nemzetségek szembe fordultak, dacoltak az új keresztény uralkodóval. Szépen megférhettek ezek egymás mellett. Hogy Szent István törvényeiben nincs szó a nemzetségekről, az egészen természetes, mert azok, mint maga V. írta 1928-ban, a régtől tovább élő szokásokra nem terjeszkedtek ki, nem pedig azért, mert „Familiengemeinschaft geht dem Volksrecht an, und die königliche Gesetzgebung hatte sich daher wenig damit abzugeben" (MÖIG. 1935, 121. 1.). Ha azonban a nemzetségi szervezet nem érte meg Szent István korát, akkor a szabad magyar nem vihette ügyes-bajos dolgait továbbra is nemének bírái elé, amint azt a Hajnik—Pauler — Tagányi-iskola tanította. „A magyar igazságszolgáltatás szervezete a XI—XII. században" című, 1930-ban megjelent tanulmányában fejtette ki először V. azt a nézetét, hogy a vidéki bíráskodást már a szent király a maga bírói közegeire bízta, vagyis már Szent István korától kezdve fennállt olyan bírói intézmény, amelyet a nemesi vármegye megalakulásáig a nemes minden perében illetékesnek tekintettek ; a XIII. században azonban már csak a bűnügyeket bízták rájuk, s ez időtől fogva adataink azt bizonyítják, hogy a billogos néven szereplő királybírák már az ispán közegei és szorosabb kapcsolatba jutottak a várispánsággal. Nem vehetjük itt alaposabb vizsgálat alá ezt a különben elsőrangú fontosságú kérdést, de annyit leszögezünk, hogy V. adatai és érvelései nem tudtak meggyőzni bennünket, mert annyi homály, ellenmondás és nehézség marad fenn utánuk is, hogy egyáltalán nem láthatjuk biztosnak és véglegesnek megállapításait. Csak egy oldalról nézzük meg közelebbről a kérdést. Szerinte a XI—XII.