Századok – 1938

Szemle - Balogh Károly: Lovagköltők. Ism.: Váczy Péter 110

110 SZEMLE él, a társadalom egyedei nem érzik az írás szükségét, számukra az valami ünnepies formális eszköz csupán, értéke csak azért van, mert az oklevelek fölmutatása a perben tetemes előnyöket jelent. G. mindezt igen részletesen és világosan, meggyőzően fejti ki. Sok új adatot, részletet ugyan nem hoz, azt is csak vázlatosan (pl. szívesen vettük volna, ha részletesebben tárgyalja a ciszterciek szerepét a magyar írásbeliség újjáéledésében), de, mint említettük, új szempontjaival a régi adatok alapján többet lát meg, új eredményeket épít meg. Istványi Géza. Balogh Károly : Lovagköltök. Dalok a Minnesang virágkorából. Budapest, 1935. 8° 231 1. A német Minnesang emlékeiből válogatta össze B. ezt a csinosan kiállított kötetet. A címnek tehát helyesebben így kellett volna hangzania : Német lovagköltők. A fordítások általában dallamosak, kellemesen folynak, nem érzi az olvasó, hogy puszta átültetéssel van dolga. Mindeddig csak egyes költők, Kürenberg, Dietmar von Eist és Walther von der Vogelweide egynéhány költeménye volt hozzáférhető magyar fordításban. Jó szolgálatot tett tehát a fordító és a kiadó Egyetemi Nyomda, amikor egy-két dallal a többieket is megszólaltatta. A fordító bevezetése után először 17 névtelen dalt kapunk, azután következnek időrendben a lovagköltők : élükön Kürenberg, az első német lovagköltő, utána Meinloh von Sevelingen, a regensburgi és rietenburgi várgróf, Spervogel, Dietmar von Eist, Henrik császár, Friedrieh von Hausen, Heinrich von Veldeke, Albrecht von Johansdorf, Heinrich von Morungen, Reinmar, Hartmann von Aue, Walther von der Vogelweide, Wolfram von Eschenbach, Neidhart von Reuenthal, Leutold von Savene, Reinmar von Zweter, Ulrich von Liehtenstein, Wildonje, ifj. Konrád király, s végül a sort bezárja Freidank 99 rímbeszedett „gondolata". A verseket rövid életrajzok előzik meg a dalköltőknek „képmásaival", melyeket két XIV. századbeli képes kézirat, a nagy heidelbergi és a weingarteni, pompás képanyagából állítottak egybe. (Megtévesztő, hogy a miniatűröket fekete nyomással, de színes, felragasztott lapon adták vissza). A bevezetésben helyesen emeli ki B., hogy a lovagi Minnesang ideje a XII. század második és a XIII. század első felére esik. Ezután lépnek fel a polgári származású „mesterdalnokok", míg a lovagköltők letűnnek a porondról és legfeljebb — mint pl. a mondahős Tannhäuser — már csak parodizálják a lovagi élet- és irodalmi formát. A Meistersang „megalapítója", Heinrich Frauenlob, 1250— 1318 közt élt. Ennek ellenére B. nem hangsúlyozza eléggé, hogy a Minnesang — akárcsak az utánakövetkező Meistersang — egy meghatározott társadalmi rétegnek volt a költészete, sőt, mi több, társadalmi volt formája és célkitűzése. A társadalomnak ós a költészetnek ezt a szoros egybeolvadását ma már különösnek érezzük. A jó lovag társadalmi követelményéhez tartozott, hogy éneket szerezzen és dalt költsön, nem is szabad tehát ezekre a versikékre pusztán költői mértéket alkalmazni. B. bevezetésében épp így nélkülözzük a Minnesang beállítását a késő-románkori renaissancemozgalomba. A Minnesang annak az arisztokratikus, udvari, formakedvelő életérzésnek volt kifejezője, mely az élet más területein is előbukkant. B. hasonlóképen nem domborítja ki elég határozottan a Minnesang és troubadour-költészet nagy jelentőségét az európai költészet történetében. Már a Minnesang előtt is daloltak népi nyelven laikus módra, de csak a Minnesang adott ennek a pórias költészetnek irodalmi formát, a lovagköltők voltak az elsők, akik