Századok – 1938

Történelmi irodalom - Taube; Michael Frh. v.: Der grossen Katastrophe entgegen. Die russische Politik der Vorkriegszeit und das Ende des Zarenreiches (1904–1917.) Ism.: Jánossy Dénes 97

100 TÖRTÉNETI IRODALOM közt szerinte előbb-utóbb elkerülhetetlen nagy összecsapást. A szerző szerint Vilmos császár is hajlott e teória felé ; felismerni véli ezt azokon a széljegyzeteken, amelyek a német diplomaták politikai jelentésein saját kezétől származnak. Akárhogy áll is a dolog, kétségtelen, hogy Vilmos császár a leányának házasságkötése alkalmából' 1913 májusában Berlinben tartott három császár-találkozón ennek ellenére is újra, ünnepélyesen deklarálta a balkáni statusquót és minden erejével a Schiemann elmélete által ellentétbe állított fajok közti békés kiegyenlítődés útjait kereste. Ezzel szemben Franciaországban mind határozottabb formát öltött a revanche és a németek bekerítésének eszméje. Források alapján igazolható, hogy Joffre francia generalisszimusz 1913 augusztusában, mikor az orosz nagyvezérkarral tárgyalásokat folytatott, nyíltan követelte a varsói kormányzóságban az orosz haderők olyan csoportosítását, hogy az egyenes fenyegetés legyen Németország irányában. Rendkívül jellemző, hogy ezzel a ténynyel szemben a francia történetkutatás nem szűnik meg hangoztatni a francia hadvezetőség korrekt magatartását, melyet „teljesen félrevezetett az orosz hadi aggreszivitás !" Űjabban H. Pozzi könyve (Les Coupables, Paris 1935) közölt Spalajkovic szentpétervári szerb követtől és Pacu szerb miniszterelnökhelyettestől a fenti állítás igazolására négy olyan okmányt, melyek közül háromról azonnal kiderült, hogy durva hamisítványok. Hogy Franciaországot csak a revanche, nem pedig a nyíltan hirdetett orosz szerződési kötelezettség vitte a világháborúba, mutatja Peter Botkin volt orosz követ esete is, aki megkérdezte Poincarét, vájjon a bolseviki uralom alatt vergődő Oroszországgal szemben mi az álláspontja. „Semmi közöm Oroszországhoz — volt a válasz —, már helyettesítettük Lengyelországgal." Tehát a régi szövetséges csak a „mór" szerepét szánta a forradalomban elmerült cári birodalomnak. Külön fejezetet szentel a szerző Szerbia háborús felelősségének és a forráskutatások eddigi eredményei alapján behatóan tárgyalja a szerb kormány beigazolódott előzetes tudomását Ferenc Ferdinánd meggyilkolásáról, a szabadkőműves szálakat, melyek a gyilkosokig terjednek ki, majd Szazonov szerepét ismerteti, aki tartózkodás nélkül bíztatta Szerbia szentpétervári követét, hogy csak „nyugodtan dolgozzanak, mert Szerbiának hatalmas területek járnak a monarchia déli részein." Az angol felelősségre nézve a németellenes Sir Eyre Crowe intim jellemzésén kívül a szerző sem tud sok újat mondani, de maga is rámutat arra, hogy Sir Edward Grey végzetes hallgatása kérdésében változatlanul holtponton áll az angol háborús felelősség felderítésére irányuló kutatás. Szentpétervár és Páris ugyanis szüntelenül ösztönözték Londont annak kijelentésére, hogy európai háború esetén nem marad semleges, sőt, hogy az ő oldalukon küzd majd, ha annak ideje elkövetkezik. Sir Grey azonban továbbra is hallgatott. Ezzel szemben a felelősségkutatás mai nemzetközi állása mellett az az általános vélemény alakult ki, hogy Berlin