Századok – 1938

Történelmi irodalom - Taube; Michael Frh. v.: Der grossen Katastrophe entgegen. Die russische Politik der Vorkriegszeit und das Ende des Zarenreiches (1904–1917.) Ism.: Jánossy Dénes 97

TÖRTÉNETI IRODALOM 101 iskolapéldát nyújt az olvasónak ; ebben a két gyöngeségben Izvolszky mögött nem maradt el, legfeljebb diplomáciai tapintatlanságban múlta felül orosz kollégáját. A monarchiának kétségkívül megvolt minden joga arra, hogy Boszniát és Hercegovinát annektálja ; ez a joga nemcsak a berlini egyezményben, hanem az Oroszországgal a balkáni status quo tárgyában kötött egyezmények egész sorában gyökerezett. Az persze már más kérdés, vájjon politikus volt-e akkor e jognak minden áron érvényt szerezni. Mindenesetre az az eljárás, ahogyan Aehrenthal Izvolszkytól az annexióhoz való hozzájárulását kicsikarta — megfenyegette őt, hogy hozzá nem járulása esetén az 1904-i orosz-osztrák titkos zerződést közzéteszi, ami annak olaszellenes éle miatt Izvolszkynak igen kellemetlen lett volna — , valóban nem volt alkalmas arra, hogy a két nagyhatalom közt normális jóviszonyt biztosítson. A Wilhelmstrassénak sem sikerült a betegesen hiú Izvolszkyval szemben a helyes hangot eltalálnia, amikor quasi „ultimátummal" támogatta a Ballhausplatz „zsarolását". Berlinben, sajnos, figyelmen kívül hagyták, hogy a nagypolitikában nem a „Niebelungentreue", hanem a ,,do ut des" a vezérelv. Meg kellett volna tehát érteni az orosz politika régi igényeit a távolkelet és a tengerszorosok kérdéseiben, mely utóbbival szoros junktimban adta meg Izvolszky a monarchiának az annexióhoz való hozzájárulását. Igaz ugyan, hogy nem Berlinen és Bécsen, hanem Páris és főleg London magatartásán mult, hogy a tengerszorosokra vonatkozó orosz igények tárgyában Izvolszkynak üres kézzel kellett hazatérnie, azonban a Ballhausplatz által váratlanul végrehajtott annexió benne az engesztelhetetlen bosszú érzését váltotta ki. Aehrenthal ezzel a diplomáciai életben szokatlan tapintatlanságával nemcsak önmagának, hanem a monarchiának is halálos ellenséget szerzett a becsvágyában vérig sértett és az annexió miatt elbukott orosz külügyminiszterben, aki később mint párisi orosz nagykövet most már tudatosan arra törekedett, hogy a francia kormányt a hármasszövetség ellen befolyásolja. Utódja, Szazonov, Sztolypin miniszterelnök vőtársa, a „szláv feminin szellem" reprezentánsa, ingadozó, makacs és rövidlátó volt ; őt egyébként Sir Arthur Nicolson is teljesen megbízhatatlannak tartotta. A szerző ugyanolyan jellembeli gyengeségekkel vádolja, mint Izvolszkyt, de megállapítja róla azt is, hogy hiányoztak belőle mindazok a szellemi képességek, melyek elődjét magasan kortársai fölé emelték. Bár önhittsége határtalan volt, szakismeretei annyira sekélyesek, hogy saját bizalmas beismerése szerint is csak a világháború után, 1920-ban szerezte meg a híres Bismarck—Suvalov-féle 1887-i német-orosz ú. n. viszontbiztosítási szerződés szövegszerű ismeretét ! A szerző a továbbiakban saját hazáján kívül az európai nagyhatalmak mindegyikénél kutatja a nagy háború lélektani okait és érdekesen mutat rá arra a befolyásra, melyet Schiemann, a berlini egyetemen a keleteurópai történelem tanára Vilmos császárra gyakorolt. Schiemann faj teoretikus volt, aki a néplélek ellentétes beidegződéséből fejtegette a germánok, szlávok és gallok 5*