Századok – 1937

Történelmi irodalom - Szabó István: Ugocsa megye. Ism.: Wellmann Imre 473

történeti irodalom. 483 heti a családnevek tanúságát sem, mert különben a kutatásnak leghathatósabb, legcélravezetőbb eszközéről mondana le, arról, amely — kellő óvatossággal használva —, kivált a későbbi századokat illetően, úgyszólván egyedül képes rekonstruálni egy-egy közösség nyelvi jellegét s lépésről-lépésre nyomon követni a benne végbement változásokat. Mindent egybevéve, Sz. nagy műve anyaggyűjtésben és módszerben egyaránt iskolapéldája annak, hogy miként lehet a nemzetiségtörténet kérdéseit szigorúan tudományos alapon, teljesen politikamentesen, a legrészrehajlatlanabb objektivitással tárgyalni. Egyedül az ilyen roppant adathalmazon nyugvó és ilyen kínos gonddal végrehajtott névelemzés, melynek kérlelhetetlen keresztülvitele során magyar és nem magyar tökéletesen egyforma bánásmódban részesül, egyedül ez a hajlíthatatlan tárgyilagosság alkalmas a cél megvalósítására : fényt deríteni a Dunamedence népeinek hajdani vállvetett, békés kultúrmunkájára. Hóman, Domanovszky és Mályusz bevezető szavaiból egyöntetűen csendül ki az a mély meggyőződés, hogy a magyarság és a nemzetiségek újabb keletű ellentéteinek nincs gyökerük a múltban s hogy ez egymásrautalt népek jövendő egyetértését munkáljuk akkor, ha a fájdalmas ellentétekről tanúskodó tények mögül napfényre hozzuk a béke és harmónia bizonyságait. Sz. eredményeinek minden sora ezt az egymást segítő, közös erővel véghezvitt kultúrmunkát revelálja, olyan területen, ahol, másmás arányban, három nép kért részt a kultúrtáj kiformálásából. Középkori gyér adatainak világánál egymásután elevenedik meg előttünk a táj képe, a telepítés tényezői s a megtelepülés folyamata. A gyepűelvéhez tartozó Ugocsa megye területén a magyarság a XII. sz. második felében vert gyökeret, ekkor alakult meg itt a királyi uradalom, melynek sűrű egymásutánban alapított községei az ott élő szláv szórványokat hamarosan felszívták magukba. Aránylag gyorsan a magyarságba olvadt annak a négy szász telepnek népe is, amelyek a tatárjárás viharaiban megrokkant királyi uradalomból egyedül maradtak meg a XIV. sz. elejére. Ekkorra már a megye nyugati, sík felének túlnyomó részét a Káta-, Gutkeled- és Hontpázmány-nemzetségek magyar falvai és kisnemesi földműves-telepek mondhatták a magukénak, míg a keleti hegyeket csak a XIV. sz. elejétől kezdve, csaknem egyidőben kezdte elborítani északról a rutének, délről az oláhok egyre növekvő áradata. E főként pásztorkodó népelemek falvaiban csakhamar tanyát ütnek ugyan a magyarság előőrsei is, de ugyanekkor már a síkságot is kezdik birtokukba venni a rutének kirajzásai. A népesség folytonos gyarapodása csak az újkor elején áll meg, hogy aztán a háborús időkben (kivált a II. Rákóczy György lengyel hadjáratától az 1717-i tatár beütésig terjedő korszakban) állandó és erős visszaesésnek adjon helyet, amit azután csak a XVIII. sz. békés évtizedei tudnak ismét jóvátenni. Míg azonban a hanyatlás két évszázada a minden csapásnak kitett síkság védtelen magyar népét tizedelte meg mindenekfelett, addig az elpusztult lakosság a XVII—XVIII. sz. folyamán 31*